Beszéljünk arról az érzésről, amit a legszívesebben bedobnál egy lakatlan sziget legmélyebb kútjába, majd ráöntenél öt tonna betont. A szégyenről van szó. 
Kezdjük a legfontosabb alappillérrel, mert a köznyelvben gyakran összekeveri a szégyent a bűntudattal. Pedig geológus és teológus a különbség.* 
A bűntudat mottója: Valami rosszat tettem. A fókusz a viselkedésen van. Hibáztam, de javítható. Emberből vagyok. 
Ezzel szemben a szégyen mottója: Én vagyok rossz. Selejtes vagyok, mindig hibás, nem vagyok elég jó, és ha megtudják, milyen vagyok valójában, ki fognak dobni a törzsből. A fókusz az identitáson van. A bűntudat lehet korrigáló erejű társadalmi iránytű. A szégyen viszont nem javítani akar, hanem megsemmisíteni. Mindent elsöprő dermedtség, lefagyás. Elpirulsz, és szégyelled, hogy pirulsz. 
Kicsivé akarsz válni, eltűnni, föld alá süllyedni. Teljes tested ellepi ez a borzalmas érzés. 
Pedig egyetlen gyerek nem születik úgy, hogy rossznak hiszi magát. Ezt meg kell tanítani neki. És a felnőttek ebben néha ijesztően profik. 
Egy nem elfogadható viselkedésre a normális visszajelzés ez: Kicsim, ne dobáld a spagettit a falra, mert koszos lesz és le kell takarítani. Vagyis: probléma = tett. 
Viszont a mérgező megszégyenítés így szól: Már megint mit csinálsz?! Hát teljesen hülye vagy? Veled mindig csak a baj van! Miért nem tudsz normális lenni, mint a szomszéd Stréberke?! Itt: probléma = a gyerek létezése. 
A gyerek agyában ilyenkor nem az csapódik le, hogy a spagetti falra dobáláa rossz ötlet, hanem az, hogy ő maga selejtes, szerethetetlen és rossz. 
És mivel a gyerek számára a szülő az Isten (tőle függ a túlélése), sosem a szülőt fogja hibásnak látni. Inkább elfogadja a diagnózist: Apu/Anyu haragszik, tehát én vagyok a rossz. 
Ennél már csak az rosszabb, ha a szülő a klasszik passzív-agresszív fegyvertárhoz nyúl. Amikor a szülő nem kiabál, hanem… elnémul. 
Nem néz rád, átnéz rajtad, mint a levegőn, vagy jeges hűvösséggel válaszol órákig, napokig. 
A gyereknek a szülői kapcsolódás olyan, mint a levegő. Amikor a szülő elvágja a kapcsolódást, a gyerek pszichésen fulladni kezd. Azt éli meg, hogy ha nem viselkedik tökéletesen, a létezése törlődik a szülő világából. 
A toxikus szégyen itt úgy alakul ki, mint egy védekező hiedelem: Ha eléggé utálom magam és eléggé kicsire húzom vissza magam, talán újra szeretni fognak.
Mi, felnőttek néha azt sem tudjuk, hogy az ártatlan poénok vagy a gyerek nyilvános vicceskedésbe oltott gúnyolódása milyen égő sebet tud ütni a szerencsétlen utód hamvas lelkén. 
Jaj, nézzétek már, milyen kövérke ezen a képen! vagy Jaj, hát a mi Pistikénk még mindig bepisil néha, igaz Pistike? – mondja az anyuka a vasárnapi húsleves felett a tágabb családnak, miközben Pistike legszívesebben molekuláira hullana szét a székben. 
Amikor a szülő a gyerek sebezhetőségét, hibáit vagy fizikai adottságait nyilvánosan nevetség tárgyává teszi, az a gyereknek érzelmi meztelenség és kivégzés. Megtanulja, hogy a saját teste, érzései és titkai nem biztonságosak. A világ veszélyes, a saját szülei sem védik meg, sőt: ők adják el a mozijegyet a megalázásához. 
Képzeld el azt a jelenetet, amikor a felnőtt elkezdi a gyereket használni lelki szemetesládának vagy bűnbaknak: Miattad fogok infarktust kapni! vagy Ha te nem lennél ilyen nehéz eset, apáddal nem veszekednénk ennyit. Bumm. A felnőttek a gyerek nyakába varrják a komplett érzelmi háztartásukat. A gyerek azt tanulja meg, hogy az ő puszta jelenléte, igényei, érzései fájdalmat és kárt okoznak másoknak. Így a szégyen átcsap egy krónikus, egész életen át tartó „Sajnálom, hogy élek és a terhedre vagyok” életérzésbe.
Mivel a szégyent elviselni elképesztően fájdalmas, a pszichénk zseniális elhárító mechanizmusokat fejlesztett ki rá, amit felnőtt korunkban is gyakorlunk. Általában háromféleképpen próbáljuk túlélni:
1. A Perfekcionista (Kompenzáció): „Ha tökéletes vagyok, ha hibátlanul teljesítek, ha mindenkinek megfelelek, akkor senki sem láthatja meg a selejtes valómat.” (Spoiler: elképesztően fárasztó és egyenes út a kiégéshez. 
)
2. A Támadó (Agresszió): „Mielőtt még észrevennéd a hibámat, megelőzlek és megalázlak téged.” A mások feletti gúnyolódás és a nárcisztikus pöffeszkedés mögött szinte mindig egy riadt, szégyenkező belső gyermek kuporog.
3. A Láthatatlan (Elszigetelődés): „Inkább el sem indulok, ki sem nyitom a számat, nem ismerkedem, így nem érhet elutasítás.” 
Oké, de mit kezdjünk a szégyenünkkel?
A szégyen olyan, mint a vámpír: a sötétben, a hallgatásban és a titkolózásban érzi magát a legjobban. Ha egyedül maradsz vele a fejedben, pillanatok alatt meggyőz arról, hogy te vagy a világ legrosszabb embere. A terápia és a pszichológia válasza erre meglepően egyszerű, mégis emberfeletti bátorságot igényel:
• Kapcsolódás és kimondás: A szégyen azonnal veszít az erejéből, amint kimondod egy olyan embernek, aki képes empátiával és ítélkezés nélkül meghallgatni. 
• Önegyüttérzés: Amikor belső kritikusként ostorozod magad, valójában a szégyent táplálod. Cseréld le a kérdést: „Mi a baj velem?” erre: „Mi az, ami most fáj nekem, és hogyan lehetek kedves magamhoz ebben a helyzetben?” 
Nem az a cél, hogy soha többé ne érezz szégyent – ez biológiailag lehetetlen. A cél az, hogy amikor megérkezik, ne engedd át neki a volánt. Ismerd fel, ints neki, hogy „Oké, látlak, de most nem te irányítasz”, és lépj tovább. 
A toxikus szégyent tanultuk. És amit megtanultunk, azt ki is lehet tanulni. Nem megy egyik napról a másikra, és igen, valószínűleg kell hozzá egy jó terapeuta, aki nem ijed meg a csontvázaktól a szekrényedben. De a folyamat lényege mindig ugyanaz: visszamenni ahhoz a megszégyenített kisgyerekhez a fejedben, és kimondani neki azt, amit a felnőtteknek kellett volna: Nem a te hibád volt. Nem vagy elrontva. Szabad hibáznod, szabad érezned, és úgy vagy szerethető, ahogy vagy. 
* Tudod mi a különbség a geológus és a teológus között? … Ég és föld.
