50 év felett nem megöregszünk, hanem megduplázzuk a tétet – csak épp senki nem adott hozzá használati utasítást. 
Ha visszanézünk a történelemi korokra, a képlet pofonegyszerű volt: megszülettél, felnőttél, felnevelted a gyerekeket, és 40-50 évesen – jó esetben – átadtad a stafétát a következő generációnak (és a lelkedet a Teremtőnek 
). A társadalmi struktúráinkat, kapcsolatainkat, karrieríveket és a mentális mintáinkat mind erre a rövid vágtára, max 40-50 évre tervezték. 
Gondolj bele: a születéskor várható időtartamot jócskán meghatározta a rendkívül magas csecsemő- és gyermekkori halandóság. 
Ez nem azt jelentette, hogy az ókorban vagy a középkorban mindenki 30 évesen halt meg végelgyengülésben. Aki túlélte a kora gyermekkort (kb. 10-15 éves koráig életben maradt, amikor is már dolgozott, felnőttes életet élt), az jó eséllyel megérhette az 50-60 éves kort is. 
Ezen élekor minősége azonban már erősen kérdéses volt, hiszen fájdalomcsillapítás hiányában, higiénés problémákkal, köszvénnyel, vérnyomás gondokkal küzdve, biológiailag, fizikailag és funkcionálisan sokkal közelebb álltak a mai 70-80 éves korhoz. 
Az őskorban (úgy 5-10ezer éve) 22-33 év volt az élettartam, a középkorban 30-35, de egy kiadós pestis-járvány esetén átmenetileg 20 év alá is zuhant. 
A múlt század közepére – hála az antibiotikumoknak, a közegészségügy és a gyermekgyógyászat fejlődése miatt drasztikusan lecsökkent gyermekhalandóságnak – 48-65 év lett a várható élettartam. Ma pedig a magyar átlag 77 év, az Európai Unióban 81, Japánban pedig a nőké 87-88 év. (A nők általában tovább élnek.)
Gondoljunk csak bele: a „holtomiglan-holtodiglan” esküje eredetileg szó szerint volt értendő! 
Nem arra találták ki, hogy két ember 50-60 évig húzza együtt az igát. Az átlagos élettartam miatt ez a fogadalom mindössze 15-20 év közös utat jelentett, a házasságot pedig hamar felbontotta az egyik fél korai halála vagy egy fertőzés. 
Aztán jött a modern orvostudomány, a csatornázás meg az antibiotikumok, és bummm: nyertünk ajándékba még 30-40 évet.
A gond csak az, hogy testben felülírtuk a biológiai határokat, de fejben és társadalmilag benne ragadtunk a 19. században.
Ott állunk 50 felett, (többé-kevésbé ) makkegészségesen, tele energiával, és nézünk ki a fejünkből: „Na és most? Innen még 35 évig csak kertészkednem kéne, meg ugyanazzal az emberrel nézni a tévét, akivel már 30 évet leéltem?” 
Dehogyis. 
Ez nem az élet levezetése, ez egy teljesen új, második élet. (S persze a második életre is választhatjuk azt, akivel az első 30 egész jól ment. 
)
Miért ver ez át minket mentálisan?
Részben azért, mert nincsenek jól bevált forgatókönyveink: Ük-ük-ükszüleink nem érték meg ezt a kort. A nagyszüleink 50 felett már bácsikák meg nénikék voltak, akik beletörődtek az öregedésbe. Nekünk fogalmunk sincs, hogyan kell 55 évesen karriert váltani, új hobbikat találni, vagy egy 30 éves házasságot új alapokra helyezni. 
Részben azért, mert az identitásválság garantált: Ha a társadalom addig tart értékesnek, amíg szülsz/nevelsz és a csúcson termelsz, akkor mi vagy utána? Ha nem tanuljuk meg újradefiniálni magunkat, a hirtelen kapott plusz évtizedek nem ajándéknak, hanem nyomasztó tehernek fognak tűnni. 
Aztán ott vannak a társadalmi stigmák: még mindig úgy kezelik az 50-60 felettieket, mintha lejárati idővel rendelkező termékek lennének. Miközben a legtöbben mostanra jutnak el arra a mentális érettségi szintre, hogy igazán tudják, kicsodák és mit akarnak. Most kezdenek el tervezni a következő 30-40 évre.
Az optimális/sikeres öregedést valójában most tanuljuk!
Az a jó hírem, hogy úttörők vagyunk. (Csupán ettől a szótól visszaugrottunk 50-et évet az időben. ) Mi vagyunk az a generáció, amelyiknek élesben kell megtalálnia és formálnia a sikeres öregedés kultúráját.
Az optimális öregedés nem azt jelenti, hogy 60 évesen úgy kell kinézni, mint 30 évesen (az botoxos önbecsapás, nem önismeret ). A sikeres öregedés biológiai, mentális és társadalmi izommunka:
Fel kell ismerni, hogy az egészség, az egészségtudatosság, a jó fizikai állapot nem a fitnessipar izzadtságszagú terméke, hanem alap egy minőségi élethez. Minden életkorban, de éltesebb korban nopláne! A felismerést pedig kövesse tett. Mindennap.
Edzeni kell a mentális rugalmasságra: megtanulni, hogy 50 felett sem késő tanulni, újraszabni a prioritásokat és levetkőzni a „nekem már késő” típusú hiedelmeket.
Újra kell huzalozni a társadalmi kapcsolatokat: megtalálni azokat a közösségeket és kapcsolódási pontokat, amelyek nem a múlton, hanem a jelen értékein alapulnak – és újra meg kell tanulni tartalommal megtölteni a hosszúra nyúlt párkapcsolatokat is.
De leginkább aktívan kell jelen lenni az életünkben: Nem csupán kibekkelni az időt a halálig, hanem birtokba venni ezt a második életet. Lehetőleg komfortosan.
Ne várj arra, hogy a társadalom majd megmondja, mit kezdj a plusz évtizedeiddel. Nem fogja, mert ő maga is értetlenül áll a jelenség előtt. 
A saját második életed forgatókönyvét neked kell megírnod – és a toll most a te kezedben van. 
És ne feledd: Mindenkinek két élete van. A második akkor kezdődik, mikor rájövünk, hogy csak egy van. (Tom Hiddleston)
