Néha megállok a fürdőszobatükör előtt, és pár másodpercig csak nézzük egymást a fáradt tekintetű nővel. 
Istenem, hát mikor lettek ennyien ezek a kis helyes szarkalábak a szemem sarkában? Mintha tegnap még azon izgultam volna, hogy eléggé felnőttesnek tűnök-e a munkahelyemen, most meg tessék: a gravitáció alattomosan, de megállíthatatlanul teszi a dolgát. 
Atyavilág, hát ki ez? Mert belül én még mindig az a huszonéves, energikus, nyitott, mindent kipróbálni akaró, kissé lázadó lélek vagyok – ehhez képest a tükörképem egy öregedő idegen, aki lassan átveszi felettem az uralmat. 
Itt állok a saját életem közepén, és az identitásom mintha két szék között a padlóra esett volna. 
Már nem én vagyok a fiatal, bohó, mindenlébenkanál lányka, de még nem érzem magam a megfontolt, bölcs matriarkának sem. 
Ki vagyok én, ha már nem a teljesítményem, a feszes bőröm vagy a sugárzó energiám határoz meg? A szarkalábaimban ott van minden egyes nevetés, az összes gödör mélye és végigaggódott éjszaka, de azért valljuk be: igazán lehetne egy kicsit kíméletesebb is ez az átmenet! Muszáj minden hirtelen mozdulatnál úgy kattannia a térdemnek, mint egy kiszáradt gallynak? 
A nosztalgia meg… ó, az alattomosan beköltözött a mindennapjaimba. Egy régi sláger a rádióban, egy elsuhanó parfümillat, és máris ott vagyok a húszas éveim gondtalan nyaraiban. Néha órákra elveszek az, „ah, de jó is volt” epizódjaiban. 
Olyan édes és fájdalmas egyszerre visszanézni – mint egy régi, sárgult fotóalbumot lapozgatnék, miközben tudom, hogy azok a fejezetek lezárultak, és a szereplők nagy része már rég másfelé jár.
És a jövőkép? 
Na, attól néha kifejezetten szorul a torkom. Régen a jövő egy végtelen, nyitott horizont volt, teli lehetőségekkel. 
Most meg hirtelen véges lett a szalag. Látom a végét, és ez a felismerés egyszerre ijesztő és megrázó. 
Már nem évekre előre tervezek nagy dobásokat, hanem azon kapom magam, hogy a nyugalmat, a szövődménymentes hétköznapokat és a jelen pillanatot próbálom görcsösen megőrizni. Aztán átváltok abba, hogy még egy ötvenévnyi tervet kovácsolgatok, habzsolom az életet, megélem a pillanatokat.
De tudod mit, te öregedő, makacs lélek? Elmúltak azok az idők, amikor mindenkinek meg akartam felelni. Van ebben a korosodásban valami furcsa, csendes szabadság is, rákendroll. 
Már nem kell bizonyítanom senkinek. Megiszom azt a meleg teát, bekenem a derekamat a csodakrémmel, juszt is elmegyek még egy rockkoncertre és elfogadom: az idő szalad, a jövő összébb ment a mosásban, a múlt megszépült – de én itt vagyok, élek, és nagyon igyekszem jól csinálni.
Tavaly megjelent könyvemet, az Öregedj sikeresen – Kezdő öregedők kézikönyve című művecskémet ajánlom mindenkinek a figyelmébe. 
Mindenkinek, aki kapott már elkeseredett eperohamot a buszon, mert átadták neki a helyet. Aki észrevette, hogy a dereka már az időjárás-jelentés előtt jelzi a hidegfrontot. És mindenkinek, aki szeretne végre békét kötni az idő múlásával, ahelyett, hogy szélmalomharcot vívna vele. 
Drága Olvasóim, a fiatalság szép dolog, de az érettségben van az igazi erő! 
Kapjátok fel a szemüvegeteket (tudom, hogy valahol a fejetek tetején van! ), lapozzatok bele, és tanuljunk meg végre emelt fővel, huncut mosollyal és totális önmegértéssel, önazonosan sikeresen öregedni.
