Mitől jó ember a jó ember? 
Amikor szóba kerül, mitől „jó” egy ember, a többség rögtön átkapcsol szentfazék üzemmódba: jó ember az, aki kedves, mindig segít, sosem haragszik, és az utolsó falatját is odaadja másnak. 
Pszichológiai szempontból viszont a mindenkinek megfelelni akaró, önfeláldozó személy nem feltétlenül jó ember – sokszor inkább egy szorongó, én-határok nélküli, rejtett elvárásokkal teli trauma-csomag. 
A pszichológia nem az alapján méri a „jóságot”, hogy hány idős nénit kísérsz át az úttesten (ha akarja, ha nem 
, hanem hogy mennyire vagy integrált, érett és mennyire tudsz kapcsolódni önmagadhoz meg másokhoz. 
Ha lecsupaszítjuk a személyiségpszichológiát és a humánökológiai kutatásokat, a valóban JÓ (vagyis mentálisan érett és rendben lévő szociális kapcsolódásokkal bíró) ember kritériumai így néznek:
1. A modern személyiségpszichológia egyik legfontosabb áttörése a HEXACO-modell, aminek az egyik dimenziója az Őszinteség-Alázat (Honesty-Humility – HH faktor). (A HEXACO is megér egy posztot, asszem fogok is róla írni, mert jó kis cucc. 
) Szóval, aki magas HH-faktorral rendelkezik, az nem használja ki a másikat még akkor sem, ha büntetlenül megtehetné, és nem gondolja magát többnek másoknál. Nem kavarja a szart a háttérben, nem manipulatív, és nem kompenzálja a saját belső ürességét azzal, hogy másokon tapos át. Egyszerűen akkor sem toxikus, amikor senki sem látja. 
2. Érett empátia – szentimentális drámázás nélkül. 
Az empátia nem azt jelenti, hogy napokig álmatlanul hánykolódsz, ha a szomszéd macskájának megrándult a lábacskája. 
A jó ember érti, hogy mit érzel (kognitív empátia), de tudja, hogy az a te érzésed, nem az övé, így képes stabil maradni és valódit segíteni, vagyis rendelkezik a mentális határhúzási képességével. Átérzi a bajodat, de nem csinál belőle róla szóló műsort. Nem mossa össze a saját hülyeségét a tiéddel, de ha ég a ház, ott áll melletted az oltókészülékkel. 
3. Képes a radikális önreflexióra, vagyis alacsony az önbecsapási faktora.
A pszichológiailag érett ember legfőbb ismérve, hogy tisztában van a saját árnyékával. Tudományul azt mondanám, hogy a magas fokú én-hatékonyság és érzelmi intelligencia része, hogy az ember felismeri a saját elhárító mechanizmusait (pl. projektálás, tagadás, racionalizálás). 
Egyszerűbben fogalmazva: a jó ember tudja, hogy ő sem egy hiba nélküli angyal. Ha elcseszi, nem a világot vádolja, hanem képes kimondani: Bocs, ez az én saram, saját hülyeségemet vetítettem rád. Mondjuk elég félelmetes, egyben felemelő dolog, ha valaki rálát a saját sötét oldalára, és kézben tartja azt.
4. Egészséges határokat tart: A népszerű mítosszal ellentétben a jó ember nem egy lábtörlő, aki nem tud nemet mondani. 
Aki nem tud nemet mondani, az nem jóindulatú, hanem szorong a visszautasítástól. A jó embernek van éle. 
Tud nemet mondani, védelmezi a saját energiáit, és pontosan emiatt tud szívből, belső kényszer nélkül igazat mondani, amikor igent mond.
5. Morális autonómia: az emberek jelentős része megreked ott, hogy azért szabálykövető, mert fél a büntetéstől vagy mert meg akar felelni a társadalmi elvárásoknak. 
A jó ember belső, egyetemes etikai elvek alapján dönt. Akkor is etikus, ha a törvény vagy a többségi vélemény épp az ellenkezőjét diktálja. Nem azért nem lop vagy nem bánt másokat, mert fél a rendőrtől vagy a pokoltól, és nem is azért, mert mit szól a falu. Hanem azért, mert van egy belső iránytűje , amihez tartja magát akkor is, ha a fél világ megőrül körülötte.
A pszichológiailag jó ember nem egy hibátlan, mosolygó szent. A jó ember egy integrált ember. Olyan, aki feldolgozta a szar dolgait, nem terheli rá a környezetére a saját kezeletlen traumáit, mer sebezhető lenni, de ha kell, mint a szikla, kiáll a saját és mások értékeiért.
Nem tökéletes – csak felnőtt. És hidd el, a mai világban ez a legritkább és legértékesebb jóság. 
