Kicsit sűrű mostanában a levegő. (A poszt 2026. márciusában íródott.) Olyan, mintha az egész világ egy kollektív elmebajban szenvedne. Mi meg szétparázzuk magunkat a hírek, a facebookos komment-szekció és utcán az arcunkba tolt vizuális környezetszennyezés (lásd: plakátok) okán. 
Ez a kollektív téboly kora. 
Ötödik évébe lép a szomszédságunkban dúló háború, ezt fejeli meg a helyi incidensnek induló, ám egyre globálisabbá váló, közel-keleti háború. 
Meg van bolondulva a világ. 
Ilyen az, amikor mentális problémákkal élő, kezdődő (vagy épp erősödő) demenciával küzdő, önnön nagyságuktól és hatalmuktól megrészegült (férfi)emberek állnak birodalmak élén. 
Azt csak zárójelben merem megjegyezni, hogy – szerintem – kevesebb fegyveres konfliktus lenne a világban, ha a nőké lehetne a döntő szó. De lehet, hogy ezzel parázs vitát váltok ki. 
)
Nem elég, hogy háborúk dúlnak, idehaza meg szügyig járunk a választási kampányban, ami – valljuk be – olyan, mint egy rosszul sikerült csoportterápia: mindenki ordít, hajtogatja a magáét, de senki nem figyel a másikra. 
Tudod, mi a baj? Hogy a politika, a félelemkeltésen keresztül rácsatlakozott a legősibb ösztöneinkre. Az agyad mély rétege azt hiszi, épp egy barlangi kardfogú tigris akar megenni, pedig csak egy óriásplakátot látsz. A gyűlölködés és a fenyegetőzés nem véleménynyilvánítás. 
Ez érzelmi szemét. A fenyegetés beszűkíti a tudatot. A gyűlölet megöli az empátiát. A folyamatos ellenségkép-gyártás pedig kinyírja a biztonságérzetet. 
És itt jön a legfájdalmasabb rész. 
Mégpedig az, hogy a gyerekek is látják, hallják a zúduló szennyet. Ha már tud olvasni, kisillabizálja a szót: háború. Ha nem tud, akkor a fenyegető képiség rántja görcsbe. Ők olyanok, mint a kis szivacsok, csak nem a vizet szívják fel, hanem a feszültséget, az aggódást, a rettegést. Ha azt látja, hogy a tv-ben a bácsi, otthon pedig apa/anya vöröslő fejjel szidja a „másikat”, ha azt hallja, hogy a világ egy veszélyes, ellenséges hely, ahol csak bántani akarják, akkor mi lesz belőle? 
Egy szorongó, bizalmatlan kisember, akinek az alapélménye az lesz, hogy a „másik” az mindig ellenség. Éppen mi építünk beléjük transzgenerációs traumákat, pedig így is cipelünk egy csomót. 
Na, de mi a bánatos cickányt tehetünk, mielőtt mind bekattanunk?
Világmegváltás nincs, bölcs tanácsok nem is voltak. 
Legyen talán annyi, hogy legalább saját mikrokörnyezetünket ne mérgezzük. A vacsoraasztalnál beszélgessünk a napunkról, tervekről. Nevessünk! A gyerekek hadd legyenek gyerekek. Ha kérdeznek, nyugtassuk meg őket, legyünk nekik mi a biztonságos sziget. 
Ne hordjuk rájuk, mi felnőttek az elcseszett politikai frusztrációinkat és a háború borzalmait.
Óvjuk a magunk lelkét is! A mentális higiénia ott kezdődik, hogy tudjuk, mikor kell abbahagyni a netezést. 
Soha, de soha ne a hírekkel kezdd a napot, és ne azzal zárd! Ha az első dolog ébredés után, hogy beleolvasol a háborús tudósításokba vagy a politikai sárdobálásba, az agyad rögtön dob egy hátast és izibe’ szorongóba kapcsol. Kérlek, reggel legalább 60 percig ne nyúlj a híroldalakhoz. Idd meg a kávéd, nézd a madarakat (vagy cukicicás videókat 
), vagy csak bámulj ki a fejedből. Este pedig lefekvés előtt egy órával zárd le a külvilágot. A szorongás nem jó altató.
Napközben pedig válogass! Nem kell mindig mindent tudnod. Attól, hogy percről percre követed a borzalmakat, nem lesz jobb a világ, te viszont garantáltan kikészülsz. 
Úgyhogy válassz ki egyetlen hiteles hírforrást, és nézz rá naponta maximum kétszer 15 percet. Ami ezen felül van, az már csak katasztrófaturizmus a saját agyadban. Én úgy vélem, hogy fontos, hogy az ember nagyjából tájékozott legyen szűkebb-tágabb világának dolgairól. És a hangsúly a nagyjából-on van 
, mert a másik fontos szempont az a saját lelki békénk és józan eszünk megőrzése.
És bízzunk abban, hogy véget érnek a háborúk, lezárul a kampány, az elmebeteg országvezetők nyugdíjba vonulnak. Ha nem is tör ki a világbéke, de hátha nyugalmasabb, félelem- és gyűlöletmentesebb lesz az élet. Javíthatatlan optimista vagyok, na. 
Legyen végre BÉKE!
