Kényszert érzek, hogy beszéljünk egy kicsit arról a csodálatos, mégis végtelenül elhanyagolt emberi szupererőről: az érzések kimondásáról. 
Nem mondjuk ki az érzéseinket. 
Társadalmi elvárás vagy személyes szemérem? „Az igazi férfi hallgatag” berögződés vagy egyszerűen nem ismerjük fel az illető érzelmet? Úgy véljük sérülékennyé tesz vagy simán csak nem szokás ezen az éghajlaton beszélni az érzelmeinkről? 
Pedig a pszichológia (és a neurobiológia) elég világosan beszél: az elfojtás nem egy nemes jellemvonás, hanem egy lassan ölő méreg. 
És a teremtés koronái a legnagyobb mesterei ennek az önpusztításnak. 
Meg persze jó sok nő is inkább hallgat, aztán csodálkozik, hogy jönnek a testi nyavalyák.
Amikor megélsz egy intenzív, rohadt kellemetlen érzelmet – dühöt, csalódottságot, félelmet, bármit –, az agyad érzelmi riasztórendszere, az amygdala úgy villog, mint a karácsonyfa. 
Ha ilyenkor összeszorítod a fogad, és úgy teszel, mintha semmi sem történne, a riasztó csak még hangosabban szirénázik. De abban a szent pillanatban, hogy kimondod: Most eszméletlenül dühös/csalódott/szomorú vagyok, történik egy kész csoda. 
A józan ész központja, a prefrontális kérged aktiválódik, és mintha egy vödör hideg vízzel leöntené a hisztiző amygdalát. 
Kutatások feketén-fehéren kimutatták, hogy az érzések puszta szavakba öntése fizikailag csökkenti a szervezet stresszreakcióját. 
Kimondod, és az agyad megnyugszik, mert végre kapott egy nevet a mumus.
Egyfelől leszelepeli a felesleges energiákat. 
Mert bizony a düh, a frusztráció és a feszültség energia. Fizikai energia. Ha nem engedsz ki egy jóízű káromkodást (Hogyaza…) vagy némi morgolódást, az az energia bent marad. És mit csinál? Rátelepszik a vérnyomásodra, szétmarja a gyomorfaladat (helló, gyomorfekély!), vagy feszültséggé alakul a vállaidban. 
Adj nevet azoknak a téged feszítő érzéseknek. Pontosan ki is nyüzsög most benned? 
Elkeseredés? Bizonytalanság? Szomorúság? Káröröm? Van választék a több tízezer érzelemből. Nevezd nevén és mondd ki. Hangosan. Vagy írd körül. Mindegy, csak beszéld ki! 
Aki nem mondja ki, mi baja, az nem szent, hanem egy időzített bomba. 
És a pasik jórésze befelé dolgozik: rágódik, nyel, hallgat, kattog, de nem beszél. Némelyik egy darabig nyeli befelé a keserű nyálat, aztán hirtelen elönt mindent a passzív-agresszió (ajtócsapkodás, hideg elutasítás, cinikus beszólások), vagy ami még rosszabb: robban a bomba, és egy apróság miatt borul a családi béke. 
Amíg befelé rágódsz, a környezeted (a feleséged, a gyerekeid, a barátaid) csak annyit látnak, hogy egy zombi ücsörög a kanapén, akitől nem lehet kérdezni semmit. 
Mondd hát ki: Rohadt feszült vagyok a meló miatt, hagyjatok egy órát morogni. – ezzel adsz nekik egy használati útmutatót magadhoz. 
Így nem fognak találgatni, így nem hiszik azt, hogy velük van baj.
Sokszor azért nem mondunk ki dolgokat, mert nem akarjuk megbántani a másikat. Inkább magunkat bántjuk, hogy elfojtjuk. Nem kell mindig tapintatosnak lenni! Nehéz dolgokat is meg lehet fogalmazni korrekt módon. Meg lehet indulatosan kiüvöltözni is. (Na jó, ez nem mindig célravezető, de néha segít. 
) A két mód között meg hihetetlen színes a paletta. Sokféleképpen lehet kimondani a kimondhatatlant.
Úgyhogy szerelmetes Olvasóim, kedves fiúk és lányok, drága férfiak és asszonyok: ha valami fáj, ha valami dühít, ha valami feszít, tessék szépen artikulálni! Morogjatok, szentségeljetek, cifrázzátok, adjatok nevet a feszültségnek! Mert sokkal jobb egy negyedórás, hangos, de őszinte morgolódás, dörmögés, zsörtölődés, mint egy életen át tartó, néma belső emésztés. Egészségesebb is, meg – lássuk be – a környezeteteknek is sokkal egyszerűbb lesz veletek. Érteni fognak.
