A köznyelv imádja azt a dumát nyomatni, hogy „Ó, hát engem is vertek a szüleim, mégis ember lett belőlem!”, meg hogy „Nálunk aztán nem volt érzelgősség meg lelkizés, keményen fogtak” és ez is „Ami nem öl meg, az megerősít”. Hát, Drága Olvasóim, a fejlődésneurobiológia és a statisztika halkan köhintve jelzi: nem, nem erősít meg. 
Maximum nyomorékká tesz lelkileg és fizikailag, csak te harminc évig szentül hiszed, hogy a krónikus magas vérnyomásod meg a depressziód a _genetika_ műve , netán a rossz szokások következménye. Pedig…
Inkább mesélek nektek az ACE-ról, vagyis az Adverse Childhood Experiences-ről, amit magyarul Kedvezőtlen (vagy káros, negatív) Gyermekkori Élményeknek lehet fordítani. Hogy miért fontos ez? 
Mert a gyerekkorból hozott történések, élmények, tapasztalások meghatározóak – életünk végéig. Testi-lelki szempontból.
Mi számít ACE-nak?
Az egész egy gigantikus, klasszikus amerikai kutatással kezdődött (Felitti és munkatársai, 1998), ahol több mint 17000 embert kérdeztek ki a gyerekkorukról. Összeállítottak egy 10 pontos listát, három nagy kategóriában, összesen 10 alpontban. Mutatom őket, így mindenki számolhatja magában a pontjait (1 pont jár minden alpontért, ami 18 éves kora előtt történt vele):
1. Bántalmazás
• Érzelmi bántalmazás: Amikor anyuka vagy apuka rendszeresen üvöltözött veled, megalázott, vagy azt éreztette, hogy egy utolsó senki vagy, akit kár volt megszülni. Vagy gúnyolódtak veled/rajtad. Helló, értéktelenség! 
• Fizikai bántalmazás: A pofonok, a nadrágszíj, a _szeretetből verlek_ klasszikusai. 
• Szexuális bántalmazás: Bármilyen formájú szexuális visszaélés vagy zaklatás. 
2. Elhanyagolás
• Érzelmi elhanyagolás: Amikor senki nem figyelt rád, senki nem ölelt meg, és senki nem kérdezte meg, mi bánt. Szia, érzelmi sivatag! 
• Fizikai elhanyagolás: Amikor nem volt tiszta ruhád, éhesen mentél iskolába, vagy a szüleid túl részegek/elfoglaltak voltak ahhoz, hogy elvigyenek az orvoshoz. 
3. Családi diszfunkció
• Szenvedélybeteg a családban: Alkoholista, gyógyszer- vagy drogfüggő szülő (a magyar háztartások negyede most azonnal kap egy pontot 
).
• Mentális betegség a családban: Depressziós, szorongó vagy öngyilkossági kísérletet elkövető családtag.
• Bebörtönzött családtag.
• A szülők közötti erőszak: Ha láttad, ahogy anyát/apát bántják vagy verbálisan terrorizálják. 
• Válás.
A kutatások szerint, ha eléred a 4 pontot (vagy pláne, annál többet ), a kockázati mutatóid kilőnek az űrbe:
• Kétszer akkora eséllyel leszel daganatos beteg.
• Négyszeresére nő a klinikai depresszió esélye.
• A krónikus tüdőbetegség (COPD) kockázata a háromszorosára nő.
• És kapaszkodj meg: az öngyilkossági kísérlet valószínűsége tizenkétszeresére (1200%-kal!) emelkedik egy 0 pontos emberhez képest.
Ehhez jön még a rossz megküzdések hada 
: mivel a belső feszültség elviselhetetlen, a felnőtt ACE-túlélő elkezdi magát öngyógyítani, alkoholba, cigibe, zabálásba vagy drogokba fojtva a szorongást. Mert valahogy túl kell élni a mindennapokat. 
De a magas ACE pontszám egyenes út a kapcsolódási, bizalmi problémákhoz, ami bizony nehézség okoz a stabil párkapcsolatok kialakításában és fenntartásában. Továbbá gyakoribb az iskolai lemorzsolódás, a munkahelyi instabilitás és az anyagi nehézségek felnőttkorban. 
Na de mi köze a gyerekkori pofonnak a felnőttkori infarktushoz?
Na, ez az a pont, ahol a hitetlenkedők felhúzzák a szemöldöküket. „Jól van, Banya, traumatizált a fater, hisztis vagyok, de miért fáj a hátam és miért vagyok cukorbeteg?”
Azért, drágám, mert a gyerekkori stressz konkrétan áthuzalozza az agyat és az immunrendszert. Amikor egy gyerek folyamatos kiszámíthatatlanságban, félelemben és bizonytalanságban nő fel, az a bizonyos amygdalája (igen, a mi kis hiperaktív barátunk, a félelemközpontunk) és a stresszközpontja (HPA tengely) folyamatosan maximális fordulatszámon pörög. 
Túl sok kortizol, túl sok adrenalin. Így a gyerek teste nem a növekedésre és a fejlődésre rendezkedik be, hanem a túlélésre. Olyan ez, mintha egy vadiúj autót folyamatosan üresben járatnál, de padlógázzal. Harminc év után mi történik? Szétrobban a motor.
Ha most magadra ismertél, és kiderült, hogy nem 0 ponttal indultál az élet nevű társasjátékban, ne ess pánikba (és pláne ne katasztrofizálj! ). Az ACE-pontszám nem egy halálos ítélet, hanem egy kockázati mutató. A huzalás sérült, de reparálható. Hogyan?
1. A tagadás felszámolása: Felejtsd el a „nem volt az olyan vészes” és a „másnak rosszabb volt” dumákat. Ha fájt, akkor fájt. 
Amíg mentegeted a toxikus múltat, addig a belső gyereked ott sír a sarokban, te meg csodálkozol, hogy miért kapsz pánikrohamot a főnököd hanghordozásától. Attól még szeretheted a szüleidet, hogy néha borzasztóan haragszol rájuk. Nem feltétlenül azért bántottak, mert bántani akartak. Tudom, hogy megérted őket. És magadat is megérted? 
2. Szakember (Igen, jöhet a pszichológus ): Itt nem elég egy önsegítő könyv vagy egy pozitív megerősítés a tükör előtt. A mélyen beégett, szomatizált (testi szinten tárolt) traumákat célzott módszerekkel (pl. EMDR, sématerápia, kognitív terápiák vagy a wingwave coaching – hogy kicsit hazabeszéljek) kell kibányászni és átkeretezni. 
3. Önegyüttérzés: Megérteni, hogy a felnőttkori elakadásaid, a kapcsolati bénázásaid nem azért vannak, mert rossz, hibás vagy lusta vagy, hanem mert egy háborús zónából menekültél ki, és még mindig rajtad van a golyóálló mellény. Ideje letenni.
Az ACE-kutatás a legszebb és legfájóbb bizonyítéka annak, hogy a testünk nem felejt. 
A múlt nem tűnik el csak azért, mert felnőttünk, vettünk egy lakást (hitelre ) és legálisan ihatunk alkoholt. Úgyhogy legközelebb, ha valaki azzal jön, hogy a gyerekkori pofonoktól lett rendes ember, nyugodtan küldd el a fenébe a legkedvesebb mosolyoddal, és mondd meg neki: „Hát, kedvesem, lehet, hogy rendes lettél, de a laborleleteidet és a szorongásos rohamaidat azért megnézném.
Neked hány pontod lett? Milyen volt a gyerekkorod?
