Olyan depi vagyok, mindjárt öngyi leszek, mert a nárcisztikus exem miatt pánikrohamaim lettek, tökkivagyok. 
Imádom (nem 
), amikor a köznyelv konkrétan felhígítja, kilúgozza és kisajátítja a patológiás pszichológiai fogalmakat, hogy igazolja a saját mindennapi túlérzékenységét vagy megvillantsa lélektani ismereteit. Amikor a katasztrófa szó már nem egy földrengést jelent, hanem azt, hogy lekopott a gél lakk, és amikor a pánikroham az új szinonimája annak, hogy valaki egy kicsit izgul vagy ideges. És minden csalfa férj nárci. A rosszkedv depresszió. A munkahelyi határidő bántalmazás. A főnöki (jogos) elmarasztalás trauma. 
Na, ez az a pont, ahol pszichológusi énem és a szarkasztikus banyaságom egyszerre kap lábrázós sikítófrászt. 
Először is: ha minden tragédia, akkor semmi sem az. Régen a katasztrófa az volt, ha jött a pestis, elverte a jégeső a termést, vagy a szomszéd felgyújtotta a házát. Ma? Ma mindent felhangosítunk a végletekig, mert a szürke realitás már senkit sem érdekel. 
Ha azt mondod: Kicsit kellemetlen volt a dugóban állni, kutya se figyel rád. De ha azt mondod: „Srácok, az a dugó egy KATASZTRÓFA volt, konkrétan MEGHALTAM és az idegrendszerem VÉGLEG összeomlott”, na, akkor a figyelem rád irányul. 
Köznyelvi szinten a katasztrofizálás ma a figyelemfelkeltés és a felelősséghárítás eszköze. Ha valami katasztrófa, akkor én áldozat vagyok, és ha áldozat vagyok, akkor senki sem kérheti számon, miért nem oldottam meg a problémát. Zseniális trükkje az egónak, hát nem? Hát de.
Másdoszor: ma már nincs olyan, hogy valaki ideges, feszült, lámpalázas vagy rossz napja van. Nem, kérem szépen. Ma mindenkinek pánikrohamai vannak. Ha azt mondom, szorongok, mert nem készültem fel tisztességesen a prezentációra, az azt jelenti, hogy lusta voltam, és vállalnom kell a következményeket. De ha azt mondom, „pánikrohamom volt a meetingen”, az egy komoly diagnózis. Azzal nem lehet vitatkozni. Az felmentést ad a teljesítmény alól. A köznyelv rájött, hogy a pszichiátriai szakszavak mögé kiválóan be lehet bújni, ha valami kellemetlen. (Spoiler! A valódi pánikról, pánikrohamról részletesen olvashatsz két nap múlva.)
Szakemberként nem csak azért fogom a fejem, mert idegesít a bikkfanyelv és a felelőtlen címkegyártás, hanem mert ennek komoly ára van:
• Devalválja a valódi szenvedést: A kolléganőnek elfogy a zabteje a hűtőből és ettől pánikrohamot kap. Nos, ha ezt a hisztit ugyanazzal a szóval illetjük, mint annak a szerencsétlennek az állapotát, aki a földön fekve, zsibbadó végtagokkal, fulladozva szentül hiszi, hogy épp infarktust kap… nos, az konkrétan arculcsapása a valódi szenvedőnek. 
• Megfoszt a megküzdéstől: Ha minden apró életnehézséget (rossz jegy, szakítás, elutasítás) katasztrófának és pániknak címkézünk, azzal azt üzenjük magunknak, hogy képtelenek vagyunk elviselni a normális emberi létezéssel járó természetes stresszt. Elfelejtünk megküzdeni, mert rögtön diagnosztizáljuk magunkat valami durva dologgal. 
Egy menhelyi kutya könyörgő tekintetével kérlek, hogy ne illesd magad/másokat patológiás szakkifejezésekkel, ne dobálózz nagy szavakkal, ne csinálj bolhából elefántot, mert magaddal szúrsz ki. Az agyunk ugyanis nem tud különbséget tenni a valóság és a kimondott szavak között, és a végén még tényleg produkál neked valami nem kívánt vackot.
