Mi emberek, világbajnokok vagyunk abban, hogy képesek vagyunk évtizedekig rágódni azon, amit megvettünk, amit otthagytunk, kimondtunk/nem mondtunk ki vagy azon, hogy kivel nem feküdtünk le (pedig nagyon kellett volna 
).
De mit bánunk meg igazán, amikor a kaszás már ott toporog az előszobában, és mit engedünk el elegánsan? 
Davidai és Gilovich professzorok 2018-as, zseniális tanulmánya rámutatott arra, hogy az emberi megbánásokat alapvetően két kategóriába lehet sorolni:
• Kötelességszegések: Amikor nem teljesítetted a kötelezettségeidet, nem voltál hűséges, megbízható, vagy megszegted a morális szabályaidat. 
• Elszalasztott álmok: Amikor nem valósítottad meg önmagad, nem utaztad körbe a világot, nem tanultál meg zongorázni, vagy nem vallottál szerelmet annak a hosszúhajú srácnak az egyetemen. 
Na, mit gondoltok, melyik rágja a lelket évtizedekig? Úgy van! 
Az emberek 72%-a (majdnem háromnegyede!) az elszalasztott álmokat, a meg nem tett dolgokat bánja meg. 
Miért? Mert ha megszegünk egy kötelességet, azt gyorsan megpróbáljuk helyrehozni, bocsánatot kérünk, meggyónjuk vagy a kognitív disszonancia segítségével kimagyarázzuk. 
De az el nem kezdett regény, a meg nem lépett karrierváltás, a kihagyott lehetőség ott lebeg felettünk, mint egy beteljesületlen szellem, mert nincs konkrét lezárása. 
Azt bánjuk meg, ahol lett volna a lehetőség a változtatásra és a fejlődésre, mégis passzívak maradtunk. 
Ameddig úgy érezzük, lett volna választásunk, a megbánás ott fog motoszkálni. A sír szélén sokkal jobban fog mardosni az az álom, amit meg sem próbáltál, mint az a hiba, amit elkövettél és meggyóntál. 
Egy nagyon friss, 2026-os kutatás szerint az idős emberek leginkább a családi konfliktusokat, az elpazarolt időt és a ki nem mondott szavakat bánják. Ráadásul azok az idősek, akik képesek voltak szembenézni a megbánásaikkal, át- és megdolgozták őket, és integrálták a hibáikat a saját élettörténetükbe, elégedettebbek az életükkel, békésen várják a véget. Akik viszont beleragadtak a miért így történt? és a ha másképp csinálom mocsarába, azoknál a halálfélelem és a kétségbeesés dominál. 
Na és MIT NEM bánnak meg az emberek?
• A bátor kudarcokat: Ha bepróbálkoztál a kiszemelt lánynál/fiúnál, de nem jött össze a randi, az tud fájni egy darabig. Ha megpróbáltad, elindítottál egy vállalkozást, de csődbe mentél, az fáj egy darabig. De az élet végén erre büszke, bátor kísérletként tekintesz, nem pedig fojtogató megbánásként. A cselekvésből eredő hibákat könnyebben megbocsátjuk magunknak, mint a tétlenséget. 
• A megélt élményeket és az emberi kapcsolatokba fektetett energiát: Senki nem mondta még a halálos ágyán, hogy „Bár több időt töltöttem volna Excel-táblázatok felett”. A szeretteinkkel töltött minőségi idő és az önazonos döntések immunisak a megbánásra. 
Drága Olvasóim, a képlet pofonegyszerű. Ha nem akarjátok, hogy 102 évesen, a hintaszékben ülve az agyatok egy véget nem érő horrorfilmet vetítsen az elszalasztott lehetőségeitekről, akkor tessen kockáztatni. MOST! Hagyjátok cserben néha a társadalmi elvárásokat (mit szól a falu?), és figyeljetek oda arra, amit a belső, vagány énetek diktál. Mert a hibáitokat meg fogjátok bocsátani magatoknak. De azt, hogy meg sem próbáltatok élni… nos, azt nem tudjuk majd meggyógyítani az utolsó percekben. 
Neked mi az az egy dolog, amit ha ma nem lépsz meg, ötven év múlva garantáltan rágni fogja a lelkedet? 
