Tévedsz! A képen NEM egy kutya látható, hanem Zsömike, aki alpszichológus, terapeuta-társ (Zsömipeuta), imádott gizsgutyám. 
Aktuálisan a helyemen, a dolgozós fotelemben kényelmeskedik, pedig aktív résztvevője a munkámnak, ha éppen otthon, Bicskén dolgozom. (Néha eltűnődőm, hogy budapesti irodámba is el kéne vinnem néha, annyira hatékony a kishölgy. 
)
Az ebecske nagy szeretettel üdvözli a hozzám fordulókat. Aztán békésen szunyókál matrackáján vagy rágcsálja a játékát. Ám zseniálisan veszi le a kliensek érzelmi állapotát és izibe’ munkához lát: ha úgy van, akkor feltámaszkodik a zaklatott lelkiállapotú humán térdére és érzékelteti, hogy mennyire együttérez. 
Gyakran oda is telepszik a kliens mellé, vigasztalja, keze alá simul, vakartatja a pocakját, kutyapuszikat oszt, örömhormonokat tölt bele. Lenyűgöző a kapcsolódási szuperképessége. 
(Na de tényleg: nézd meg a képet még egyszer! Hát lehet ellenállni ennek a tekintetnek és pofinak? 
)
A kapcsolódás pedig alap. Nagyon élvezem a beszélgetéseket, a közös elmélkedéseket, az előremutató kooperációt, az eredményes együttműködést, wingwave módszerem hatékonyságát. Mindig meghat az a mérhetetlen őszinteség és bizalom, amivel megajándékoznak a hozzám fordulók. 
S persze tudom, hogy az nem nekem, B. Éva bicskei lakosnak szól, hanem Pszichobanyának, a jól képzett szakembernek. De hát ő is én vagyok! Pszichológusként a szakmai énem van előtérben, hiszen alapvetően a tudásomra, tapasztalataimra támaszkodva lehet értő támogatást, megoldásokat adni. Ugyanakkor a személyes, civil énem is jelen van, hiszen emberként kapcsolódunk egymáshoz a klienssel. Egymásra hangolódunk, kapcsolódunk, érzékeljük egymás hangulatát, állapotát. 
Mondanám, hogy sírunk, nevetünk. 
Jó, sírni nem nagyon szoktam, nem az a dolgom, meg hát hogy is venné ki magát, hogy problémamegoldás helyett együtt zokogok az ügyféllel?! 
Az nem fog segíteni. Az segít, ha tudok megoldásokat, ha hűvös, külső szemlélőként tudok tükröt mutatni. Viszont nevetni szoktunk, sőt! Időnként egyenesen röhögni is.
Mondok két példát. Egy alkalommal egy nagyon „kocka” fiatalember keresett fel, a neje küldte hozzám azzal, hogy problémák vannak az érzelmeinek a kifejezésével, megélésével. Mondom, nagyon „kocka” volt az illető, vagyis nagyon racionális, nagyon természettudományos képzettségű, nagyon intellektuális beállítottságú. Jót beszélgettünk az érzelmekről – elvi síkon 
, gondolkodásról, párkapcsolatokról. S végén megkérdeztem (gyakran megteszem), hogy hogy érezte magát az elmúlt egy órában. Aszongya a derék ember: „Nagyon konstruktív beszélgetés volt.” Ismét felteszem neki a kérdést: hogy ÉREZTE magát? Néz rám értetlenül, megismétli: „nagyon konstruktív beszélgetés volt.” Mondom neki, hogy „oké, de ön szerint a nagyon-konstruktív-beszélgetés-volt négy szavából melyik volt, ami érzelmet fejez ki? Megértette végre. Elnevettük a dolgot. 
Másik sztori, ahol viszont nagyon röhögtünk: huszonéves lány mesél a seveledsenélküled kapcsolatáról, amelyben épp ott tartanak, hogy a fiú éppen nagyon kepeszt. „Liheg a nyomomba, néz rám esedező kiskutyaszemekkel, pitizik, lesi a kívánságaimat.” – meséli a lány. Én, úgyis mint kutyamániás – mélyen beleélve magam a hasonlatba – bólogatok és folytatom hangosan a gondolatsort: „…és lelkesen csóválja a farkát…” – e pillanatban leesik a mondat kétértelműsége – „Ó, affrancba… nem úgy értem!” De már mindegy, fuldokolva-könnyezve hahotázunk a lánnyal. 
És így lesz keretes szerkezetű jelen szösszenetem: segítő ebtársamtól eljutottunk egy kutyás metaforáig. Ezzel együtt – remélem – átjött, hogy a mai poszt eszmei mondanivalója… na az nincs. Csak egy kis szakmai színes.
