Ettől a kifejezéstől hangos az internet, de a többség még mindig úgy használja, mintha valami misztikus, újkeletű betegség lenne. 
Mi a bánatos petymeg az a neurodivergencia
Van a világban egy olyan elgondolás, hogy létezik egy _normális_ emberi agy, ami egy bizonyos módon működik, tanul, érez és kommunikál. Akinek ilyen agya van, azt a tudomány neurotipikusnak hívja. 
Ők azok, akik gond nélkül végig ülnek nyolc órát az irodában, nem borulnak ki, ha megváltozik a napirend, és értik az összes ki nem mondott társadalmi szokást, utalást. 
A neurodivergens emberek agya viszont egyszerűen máshogy van huzalozva. 
Nem elromlott, nem hibás – csak egy másik operációs rendszer fut rajta. Ha a neurotipikus agy a Windows, akkor a neurodivergens agy a Linux vagy a Mac. 
Mindkettő működik, mindkettővel lehet zseniális dolgokat csinálni, de teljesen más parancsikonokkal és logikával üzemelnek. De a legelterjedtebb a Windows. 
Oké, de mit jelent ez a „más huzalozás”
Ez – neurológiailag, de egyszerűen fogalmazva – az idegpályák sűrűségére, kapcsolódási mintáira és az információáramlás sebességére gondolunk. 
Képzeld el a neurotipikus, azaz a többségi agyat úgy, mint egy precízen megtervezett, tüchtig, német autópálya-rendszert. Mind
en ki van táblázva , a kocsik szépen sávban haladnak 
, az információ fix csomópontokon keresztül áramlik. Hatékony, kiszámítható, unalmas.
Ezzel szemben a neurodivergens (vagy ahogy a minap hallott és nekem tetsző kifejezéssel: neurospicy 
) agy egy teljesen más infrastruktúra. 
Részben túl sok a huzal (hiper-konnektivitás). Az autista agy bizonyos területein (például a részletekért vagy a szenzoros ingerekért felelős részeken) akkora a huzalozási sűrűség, mint egy ázsiai nagyváros villanypóznáján. 
Minden mindennel össze van kötve. Ezért van az, hogy egy neurodivergens ember észreveszi a legkisebb porszemet is, vagy zseniálisan összeköt egymástól távoli ötleteket.
Részben túl kevés a huzal (hipo-konnektivitás), hiányoznak autópályák. Ekkor – ugyanebben az agyban – a távoli területek közötti főútvonalak (mondjuk a racionális agy és az érzelmi központ között) vékonyabbak. Ezért akad el néha az információ a szociális helyzetekben. 
A neurotipikus agyban van egy zseniális portás (a talamusz), ami kidobja a felesleges zajokat (hűtő zúgását, neonfényt, stb.). A neurodivergens agyban ez a portás szabadságon van. Minden inger egyszerre, ordítva ront be a házba. Az ingerszűrés teljesen csődben van. Ilyenkor piszok nagy zizegés van odabent, nem csoda, hogy kissé meg van kavarodva az ember fia/lánya. 
Kit/mit nevezünk neurodivergensnek
A neurodivergencia egy hatalmas gyűjtőfogalom, amibe többek között a következők tartoznak (ismerősek lesznek a betűszavak, fogadjunk 
):
• ADHD (Figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar): Ahol a dopamin-háztartás egy folyamatos hullámvasút. Az ilyen agy vagy teljesen képtelen fókuszálni a dögunalmas dolgokra (pl. számlák befizetése), vagy olyan brutális hiperfókuszba kapcsol, hogy az illető 14 órán át étlen-szomjan rácuppani egy feladatra, mert az teljesen beszippantotta. 
• Autizmus spektrum: Ahol a világ ingerei (zajok, fények, szagok, információk) nincsenek megszűrve, ezért az agy könnyen túlterhelődik. A társas szabályok és az apró utalások olvasása nekik olyan, mintha egy idegen nyelvű kézikönyvet kellene böngészniük, miközben a mintázatkeresésben és a logikában zseniálisak.
• Disz-család (Diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia – olvasási-, írási számolási nehézség): Amikor az agy a betűket, az írást vagy a számokat dolgozza fel a megszokottól teljesen eltérő úton. 
• Tourette-szindróma, OCD (kényszerbetegség) és még jó néhány egyéb finomság. A Tourette-et főként tikkekről, vagyis akaratlan mozgásokról vagy hangadásokról lehet felismerni, amik hullámokban törnek rá az emberre. A kényszerbetegség egy kőkemény, bénító szorongásos zavar, egy mentális börtön, ahol a saját agyad ejt túszul. 
Régen a neurodivergens gyerekre rásütötték, hogy rossz, neveletlen, lusta, buta vagy egyszerűen furabogár, és bevágták őket a hátsó padba, vagy addig kapták a körmösöket, amíg bele nem nyomorodtak a színlelésbe. 
Ma már van diagnosztika, és végre rájöttünk, hogy ezek a felnőttek és gyerekek nem szándékosan idegesítik a környezetüket – ők a túlélésért küzdenek egy olyan világban, amit neurotipikusokra terveztek.
A neurodivergensek legnagyobb tragédiája a maszkolás. 
Ez az a folyamat, amikor egy eltérő huzalozású ember vért izzadva próbál úgy viselkedni, mintha „normális” lenne, csak azért, hogy ne közösítse ki az osztálya, a munkahelye, a társadalom.
• Úgy tesz, mintha figyelne, miközben a belső mozija ordít.
• Erőlteti a szemkontaktust, bár fizikailag fáj neki.
• Elnyomja a kényszeres mozgásait (pl. lábrázás, babrálás), hogy ne nézzék hülyének.
Ez a maszkolás viszont olyan, mintha egyfolytában fullos grafikával futtatnál egy nehéz játékot a laptopodon: az akkumulátor pillanatok alatt lemerül. Ezért van az, hogy a neurodivergens emberek harmincas-negyvenes éveikre sokszor brutális klinikai depresszióval, szorongással és totális kiégéssel landolnak a pszichológusok kanapéján. 
Ha van a környezetedben valaki, aki nem bír megülni a seggén, vagy nehezen néz a szemedbe, – lécci! – ne kezdd el azonnal nevelni vagy minősíteni! 
Lehet, hogy az ő agya épp egy olyan zseniális szoftvert futtat, aminek a megértéséhez neked még le kell töltened pár frissítést. Legyetek elfogadóbbak, mert a sokszínűség nem hiba, hanem a természet egyik ajándéka ajándéka! Bár néha nagyon soka nehézségfet koz ez az ajándék – érintettnek is, a családjának is.
