Én imádok beszélgetni, sőt csacsogni, cseverészni, dumálni is. Nekem simán belefér a viháncolós terefere, a racionális és mélyenszántó gondolatcsere mellé. Hiszen majdnem mindegy is, hogy fókuszált problémamegoldás vagy könnyed csevej, így is és úgy is a kapcsolódás (az interakció), a másik ember nyitott befogadása a cél. Lételemem a kommunikáció. Másokkal, de magammal is.
Az megvan, amikor az agyunk beszélgetni kezd a szívünkkel? Hát, én irgalmatlan összetűzésbe is tudok keveredni, összeveszek ám magammal, órákig hallgatok, de általában mégis jóban vagyunk, és mindent, de mindent megbeszélünk. Hol hangosabban, hol halkabban, de aktív eszmecserében vagyok magammal. Nálam szólásszabadság van. És nálad?
A valódi énünkhöz vezető utak legfontosabb, de egyik legeldugottabb ösvénye ez: érdemi belső párbeszéd saját magunkkal. Nem összetévesztendő a napi betevő félelmeink által generált forgatókönyvírással. Ez nem a ki-mit-gondol és nem is az egy-ügyre-fókuszáló, monoton kattogás. Pláne nem a rágódás! Ez tartalmas, szenvedélyes, szembenézős, olykor konfliktusos, de mindenképpen elfogadó, bátorító megbeszélés saját magunkkal, összes belső énünkkel. A jóval, a rosszal és a csúffal is.
Kellenek a világmegváltó beszélgetések magunkkal. Ilyenkor tisztázzuk, hogy aktuálisan éppen hol tartunk, merre haladunk, mit szeretnénk, ilyenkor térképet rajzolunk vezérlő csillagaink segítségével. Szóban. Agyban. De vigyázat, ezekről a fajsúlyos kérdésekről nem lehet kutyafuttában elmélkedni. Ehhez kell egy hegytető kihaltsága, a vízen ringatózó matrac andalító lazultsága, egy bulizós másnap macskajajos magánya, a langyos őszi napsütésben való elcsendesülés, szóval a fejedbe történő visszavonulás külső nyugalma. Mert trombitaszóra nem fog menni.
Ebben a ritka, átmeneti időtlenségben érdemes mindezeken eltöprengeni:
- Miért születtem meg? Miért élek?
- Kinek tartozom felelősséggel?
- Mit tekintek sikernek? Mit tekintek életem alapvető értékeinek?
- Miben hiszek? Hogy vagyok a változással?
- Mik a legnagyobb félelmeim? Mit tennék, ha a félelmeimhez megtalálnám a bátorságot is?
- Milyen tevékenység közben érzem leginkább fontosnak magam?
- Hogyan élem meg a veszteséget?
- Hogyan hozom meg a döntéseimet?
- Kik és miért fontosak az életemben? Ők, a Fontosak, kapnak elég figyelmet vagy türelmet tőlem?
-
Miben lelem a legnagyobb örömöt?
Ezek a mélyenszántó és magasröptű kérdések adják meg az alapot a belső énünkhöz. Ezek adják a mentális erőt, a sziklát, amire építeni lehet. De ugye nem lehet minden nap bélszínt enni, kell néha a mákostészta is. Ezért a magunkkal folytatott eszmecseréknek vannak pillanatnyi, adott helyzetből fakadó, önreflexív, kontrollt adó kérdései is.
Ellenőrző kérdéseink ezek legyenek:
- Ezt most miért tettem?
- Rendben volt ez a helyzet számomra?
- Én voltam jelen az adott szituációban, vagy csak eljátszottam valaki más szerepét?
- Kifejeztem az érzéseimet? Mosolyogtam? Kellett volna?
- Tényleg kimondtam?
- Mire számítottam?
- Ha legközelebb hasonló lesz a szitu, mit teszek másképp?
Ezen kérdések mentén belső párbeszédünkben (azaz a saját fejünkben) lehet vitát kezdeményezni, lehet meggyőzni, pörölni, érvelni, más nézőpontot felvenni, tanácskozni, kuncogva dumcsizni, megszólítani a szívünket és agyunkat, célzottan kérni erre-arra a szerveinket, belső énjeinkkel eszmét cserélni, a sárgaföldig leszidni, rápirítani, kérlelni… vagy csak úgy egyszerűen megbeszélni/kitárgyalni/átrágni az élet apró-cseprő dolgait. De legfőképpen és mindenekelőtt: össze lehet barátkozni magunkkal, miközben agyunk és szívünk jól kidumál minket, mert mindez sosem történhet a hátunk mögött, a tudtunk és belegyezésünk nélkül.
