A tehetetlenség egy borzasztó-nyomasztó érzés. 😱 Amikor azt éled meg, hogy helyben futsz: mennél, de nem haladsz. Mintha egy ellenállhatatlan erő visszatartana. El sem hiszed, hogy lehet(ne) másképp. Meggyőződéssé válik, hogy nincs esély. Semmire. Odadermedtél. ❄️
Vannak persze nálunknál nagyobb erők, amelyekkel szemben valóban tehetetlenek vagyunk. 🙈 Esély nincs a megváltoztatására. Ilyen mindaz, amire nincs befolyásunk: időjárás, természeti jelenségek, más ember működése, viszonyrendszerek, világpolitikai történések. Ha a szerelmed éppen elhagyott, akkor bármit is csinálsz, nem fog visszajönni. (Kivéve, amikor igen, de az ritka. Gyakran felesleges is. 😁 ) Ha a főnököd egy toxikus hajcsár, akkor nem fogod tudni mélyen empatikus, zen-nyugodtságú buddhista szerzetessé varázsolni. Olyan, amilyen. 🤨
De néha olyan dolgokban is tehetetlenséget élünk meg, amikor is nagyon is lehetne befolyásunk az adott helyzetre. Mégsem teszünk semmit. 😔A pszichológia ezt hívja tanult tehetetlenségnek. Az eredeti kísérletet az 1960-as években csinálta Martin Seligman. Kutyákat elektromos áramütéseknek tett ki, kiszámíthatatlan időközökben úgy, hogy elzárta előlük a menekülés útját. (Jelzem, ebgazdiként ez mélységesen kiborít, szerencsére ma már nem is lehetne ilyen állatkísérleteket folytatni. 🥺) Szóval bántották a kutyikat, akik viszont akkor sem menekültek el a fájdalmas inger elől, amikor a menekülési útvonalakat már megnyitották. Egyszerűen feladták a próbálkozást, mert a tapasztalataik alapján úgy vélték: bármit tesznek, nem tudnak változtatni. 🐕
Na, mi emberek pont ilyenek vagyunk. 🙈 Ha nem sikerült három párkeresési akciónk, akkor gyakran fel is adjuk, hogy „áááá, nincs normális pasi/csaj”. Kialakul az a meggyőződés, hogy „nekem már nem jut épeszű társ, minek törjem magam”. Ha valaki a melóhelyén sosem kap elismerést az erőfeszítéseiért, akkor elég hamar ki tud alakulni a „minek törjem magam?” motiválatlansága. Álláskeresőként a 47. helyre küldöd az önéletrajzod és nyamvadt „köszi, nem kellesz” válasz sem jön, soványmalacvágtában érkezik a „nem vagyok elég jó” érzete és lassan leállsz a munkakereséssel, mert „minek törjem magam”. De ez a jelenség érhető tetten a bántalmazó kapcsolatban élők esetében is: ha a bántalmazott elméje/idegrendszere azt tanulta meg, arra kondicionálódott, hogy nem léphet ki a kapcsolatból, akkor sem fogja megtenni, ha ténylegesen alkalma nyílna rá. Egyszerűen nem hisz abban, hogy lehet máshogy. Tehetetlennek érzi magát. ☹️Szóval: tanult a tehetetlenség, tapasztalatból tanult.
A tehetetlenség dermesztő érzése önmagában is piszok nehéz. A legnagyobb veszély azonban az, hogy a reménytelenség, a passzivitás, a motiválatlanság simán elsodor a depresszióig. 🥺
S hogy mit lehet tenni?
1️⃣ Először is ismerd fel, hogy valójában nem vagy tehetetlen. Ez csak egy rossz gondolkodási minta.
2️⃣Másodszor: vedd elő a racionális érveidet és beszéld meg magaddal, hogy miért érdemes az x-edik randira is elmenni; az n-edik állásra is pályázni; akkor is tenni, amit tenned kell, ha csupán magadat dicséred meg érte. Ezzel (mármint a dicsérettel) viszont ne fukarkodj: jobb kézzel bal váll elismerő meglapogatása, jutifalat, elismerő hümmentés, biztató önmondatok, bármi jöhet! További értelmi szintű segítséget jelent, ha átszínezed a gondolataidat. Válts nézőpontot, tűzz ki kisebb célt, fogalmazd át a dolgokat!
3️⃣Harmadszor: legyen a környezetedben jóbarát, családtag, aki támogat, aki hisz benned. Beszélgess vele, bátran kérj tőle visszajelzést, biztatást!
Egy szó mint száz: a tanult tehetetlenség csapdája a saját életünk felett elvesztett kontrollt jelenti. Azt, hogy csak tehetetlenül totyorgunk, mint az a bizonyos galamb. 😁 Vegyük vissza az irányítást, kezdjünk kis lépésekben, de ütemesen haladni. Tudatosság és aktivitás. Hajrá! 💪
