Loholunk a mókuskerékben, mint egy bespeedezett, hiperaktív hörcsög. 
Minden nap. Egész héten. Egész hónapban. Egész évben. Megállás nélkül. 
Mindig ugyanaz: felkelni, dolgozni, háztartani, családozni, lefeküdni aludni. Aztán felkelni, dolgozni… és így tovább, a végtelenségig. 
Pedig… Egyáltalán nem luxus, hanem kőkemény mentálhigiénés szükséglet az, hogy kilépj a mókuskerekedből és élményeket gyűjts. Az élmények létfontosságúak!
Ha minden napod ugyanaz, a felkelek-dolgozom-mosogatok-alszom körforgása, az agyad átkapcsol robotpilóta üzemmódba, mert unja a rutint. Kiégeti az agyad. 
Az új élmények – legyen az bármi – viszont úgy megkínálják dopaminnal és szerotoninnal a szürkeállományodat, mint egy jó erős fekete. A kutyáink is jól elvannak a kertben. 
Mégis tök boldogok, ha elmegyünk sétálni, kirándulni, kutyasuliba. De már az is sokat számít, ha csak kimehetnek (felügyelet mellett) a kertből az utcára, ahol érdeklődve körülszaglásznak mindent és jól oldalba pisilik a sövényt. Egy csomó új inger, izgi szag éri őket. A változatosság gyönyörködtet. 
A gond az, hogy a robotpilóta üzemmódban nincs neuroplaszticitás, vagyis az agyad rugalmassága és megújulási képessége tartós táppénzre megy. 
Amikor viszont bedobsz egy új élményt – elmész egy kiállításra, beülsz egy teljesen új stílusú étterembe, vagy elmész túrázni egy olyan ösvényen, ahol még sosem jártál –, az agyad hirtelen felkapja a fejét. Új inger, nyamm! 
Új kapcsolódások jönnek létre az idegsejtek között, és olyan neurokémiai koktél szabadul fel (dopamin a jutalmazásért, szerotonin az elégedettségért, endorfin a stressz ellen), amitől hirtelen újra frissnek és ébernek érzed magad. Az élmény az agy fitneszedzése, Drága Olvasóm. Ettől érzed, hogy élsz.
Ha nem gyűjtesz tudatosan pozitív ingereket – legyen az egy koncert, egy új kávézó, vagy csak az, hogy eltévedsz egy idegen utcában –, a stressz szépen lassan letáborozik a válladon. 
Aztán csodálkozol, hogy szombat este már attól is sírva fakadsz, ha félrenyeled a levegőt. Muszáj valahol kiengedni a szelepet. Az élmények azért zseniálisak, mert jelenlétre kényszerítenek. 
Amikor egy jó koncerten ugrálsz, vagy egy rafting túrán próbálsz életben maradni, garantálom, hogy nem azon fogsz pörögni, mit mondott a kretén kolléga kedd délelőtt. Ez a valódi mentális nagymosás.
Feltűnt már, hogy a monoton hetek elrepülnek, és visszanézve semmire sem emlékszel belőlük? 
Az élmények azok a horgonyok, amik megtartják az emlékeidet. Ha vannak új impulzusok, végre azt fogod érezni, hogy élsz, nem csak funkcionálsz. 102 évesen az aggok házában miről fogsz sztorizni/nosztalgiázni a többieknek? Arról biztosan nem, hogy egy random kedd délután otthon mosogattál/füvet nyírtál. De arról igen, hogy hogyan tévedtél el 1972-ben, vagy hogy mennyire szuper volt látni a színpadon ugráló, 94 éves Mick Jaggert. (Bár kicsit zavaró volt, hogy a melletted álló járókerete folyton összeütődött a tieddel, miközben ugráltatok. 
)
Szóval pakold le a kergehörcsög üzemmódot, és írd be a naptáradba: a hétvégi hentergésen túl igenis jár neked valami, ami megmozdítja a lelkedet. 
Egy kiadós séta a pároddal, egy jó mozi, valami kis kaland, túra, utazás, múzeum, traccsparti barátokkal. Bármi, csak töltődj általa, benne. Mert ha te nem töltöd fel a tankodat, senki nem fogja helyetted utántölteni! 
Ps: Ja, és ne várj a nyaralásra, ne várj a kerek évfordulókra, és főleg ne várj arra, hogy majd, ha minden dolgommal végeztem. Sosem fogsz végezni. A kötelességek olyanok, mint a mitológiai Hydra. Tudod, akinek ha levágják egy fejét, nő a helyére kettő. 
Úgyhogy húzd ki a fejed a teendők tengeréből, menj el, csinálj valami rendhagyót, mert az élmények nem a produktivitásod ellenségei, hanem az életkedved üzemanyaga. Ha magadért nem teszed meg, tedd meg a környezetedért: senki sem akar egy megkeseredett, mártír robot mellett élni.
