Ma egy olyan témát hoztam, amivel kapcsolatban Magyarországon szinte minden szülőszobán áll a bál. A hazai császármetszés-arányok ugyanis nemcsak magasak, de európai szinten is a legelső vonalban vagyunk vele. 
Miközben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ajánlása szerint az indokolt, optimális császárarány valahol 10% és 15% között lenne, nálunk ez a szám ennek a többszöröse: évek óta stabilan 40% felett van, egyes években és bizonyos kórházakban a 43-45%-ot is eléri. 
Ez azt jelenti, hogy tíz magyar szülésből több mint négy műtőben végződik. 
Csak összehasonlításként: északi államokban (Svédországban, Norvégiában vagy Finnországban) ez az arány mindössze 16-18% körül mozog.
De miért lettünk a császárok országa? 
Biztosan nem azért, mert a magyar nők medencéje hirtelen alkalmatlanná vált a szülésre. Az okok sokkal inkább az egészségügyi rendszerben, a jogi környezetben és a fejünkben lévő szorongásokban keresendők. 
Az egyik az, hogy az orvosok rettegnek a műhibaperektől. 
Ha egy természetesnek induló szülés során bármilyen komplikáció adódik (és a baba vagy az anya megsérül), az orvost azonnal elővehetik, hogy miért nem császározott időben? Ha viszont megcsinálja a császármetszést, jogilag szinte teljesen le van védve: megtette a maximális sebészi beavatkozást. Az orvosoknak a császár a biztonsági játék.
A krónikus létszámhiánnyal küzdő (világhírű 
) egészségügyben az idő és a tervezhetőség óriási kincs. A császármetszés – sajnos – kiválóan alkalmas arra, hogy menedzseljék a szülőszoba telítettségét. Gondolj bele: egy természetes szülés elhúzódhat 12, 18, de akár 24 óráig is, és folyamatos, intenzív figyelmet igényel a szakszemélyzettől. 
Ezzel szemben egy tervezett császármetszés szinte percre pontosan ütemezhető: bevonul a kismama, megvan az érzéstelenítés, és 30-40 perc múlva már kint is van a baba. Futószalagon jöhetnek az újszülöttek, minden különösebb macera nélkül. 
Tény, hogy a nők egyre később szülnek. Az első gyermeküket vállalók átlagéletkora ma már jócskán 30 év felett van. A magasabb életkorral pedig statisztikailag gyakrabban járnak együtt olyan kísérőbetegségek (például terhességi cukorbetegség, magas vérnyomás), amik eleve növelik a programozott császármetszés esélyét. 
Nincs az a nő, aki ne aggódna, rettegne a szülési fájdalomtól és a gátmetszéstől. Ugyanakkor hazai rendszerben alig kapnak valódi, testre szabott pszichés és fizikai felkészítést a vajúdásra. 
Sokan úgy tekintenek a császármetszésre, mint egy könnyebb, fájdalommentesebb útra (ami persze óriási tévedés 
, hiszen a császár egy komoly hasi nagyműtét, aminek a felépülése sokkal fájdalmasabb és hosszabb lehet). Sokan maguk kérik vagy lobbizzák ki a műtétet, mert biztonságosabbnak élik meg a kontrollált műtéti környezetet, mint a kiszámíthatatlan természetes folyamatot.
A 40% feletti császárarány nem a nők kudarca, hanem a rendszeré. A császármetszés egy csodálatos, életmentő beavatkozás – hálásak lehetünk, hogy a XVII. század óta létezik –, de nálunk sokszor kényelmi, szervezési vagy jogi okokból alkalmazzák. 
Ha babát tervezel, vagy benne vagy a sűrűjében, a legjobb, amit tehetsz, hogy alaposan tájékozódsz, keresel egy bábai szemléletű, szülés-támogató csapatot (orvost és szülésznőt/dúlát), akik nem siettetik a természetet, de ott vannak, ha valóban baj van. Mert a szülés nem egy letudandó műtéti projekt, hanem az életed egyik legmeghatározóbb élménye. 
PS: Sok-sok évvel ezelőtt magam is császárral szültem meg a lányomat. Mivel gyerekkorom óta erősen rövidlátó vagyok, ezért nálam a szemem volt a császárt indokló helyzet. (Magas dioptria esetén féltek a retinaleválástól – ma már ez nem elsődleges indok.) Szóval tudtam, hogy császárral jön majd a babám, mégsem készítettek fel rá. Sem arra, hogy mi fog történi velem a műtőben, sem arra, hogy mire számítsak aztán. Így aztán, amikor eljött az idő, elaltattak, s amikor felébredtem volt egy nagy hasi vágásom és egy csodálatos újszülöttem. 
Nem volt könnyű a felépülés, hasizmom a mai napig nem az igazi. A személyes élmény miatt vagyok fogékonyabb a témára.
