Így tavasszal erőt vesz rajtam a vadászösztön és nagyobb tételben zsákmányolok kerti növényeket, főként virágokat. Új szerzeményeim egyike egy mimóza. Nem ám az akácfélék családjába tartozó, sárgaplüss virágos, fanagyságú változata, hanem szobanövényként ismert szemérmes mimóza (Mimosa pudica). Szemérmes mimóza… hát már a neve is imádnivaló!
Szóval éppen költöztettem e kis gyönyörűséget nagyobb lakóhelyére, amikor – természetéhez híven – szégyenlősen becsukta levélkéit. „De hát csak szeretgetlek, gondozlak … jó helyed lesz itt … nem kell félned …. vigyázok rád” – dünnyögtem neki megnyugtató hangon, de tovább szemérmeteskedett. „Tisztára olyan vagy” – folytattam a vigasztaló monológot –„mint mi emberek….” Ószentnadragulya, és tényleg! – hasított belém a felismerés. E csodás kis növényke tipikusan emberi viselkedést mutat.
Hányszor, de hányszor fordul elő velünk is, hogy valaki kedves szóval, szeretettel fordul felénk és mi azonnal behúzzuk a levélkéinket. Haggyá’ már! Hozzám ne érj! Biztos akarsz valamit! Megbolondultál, hogy csak úgy jófejkedsz velem?! Ajaj, mibe fog ez kerülni nekem?! Ismerős? Azonnal gyanakodni, kombinálni, elvárásokról hallucinálni, aggódni kezdünk. Miközben vágyva vágyunk egy kis simogatásra, szeretgetésre, valódi figyelemre, áradó pozitív érzelmekre embertársainktól.
De mi a bánatos varangyért csukódunk be? Miért félünk elfogadni? Megijedünk? Megkérdőjelezzük a másik őszinte késztetését? Elszoktunk tőle? A mi éghajlatunkon ez nem szokás? (Sajnos, a mi éghajlatunk inkább kedvez a panaszkodásnak, a nyafogásnak, az egymás markáns el- és megítélésének. Igen kedvező táptalaja van az irigykedésnek, utálatnak, álszenteskedésnek, őszintétlenségnek… ááá… nem is folytatom a nyefegést.) Lényeg a lényeg: nehezen viseljük a felénk áradó szeretet, érdeklődést.
Hát én azt mondom: ne légy mimóza! Persze, olyan szép lehetsz , de ne szemérmeskedj, amint valaki kedvesen közelít. Hagyd, hogy cirógassanak! Egyszerűen csak élvezd! Az árat – ha van egyáltalán – úgyis megfizetjük valahogy. Szimplán: tudj elfogadni.