Kedves Én!
Hát jó nehéz helyzetbe kerültél… Így beleszaladni egy ilyen szituba?! Kellett ez neked?!
De értlek, nem akartad, nem tervezted, nem így akartad, nem így tervezted, csak így sikerült. Csak úgy jött hirtelen, ahogy szokott… Ez van. A kérdés az, hogy most mi legyen?
Nézz szembe a helyzettel! Ha nevén nevezed az érzést, azt az izét, ami néha elborít, könnyebb lesz. És megdicsérlek: ügyes vagy, hogy néha háttérbe tudod szorítani, De ugye tudod, hogy ez nálad nem sokáig működik? Emlékszel mi történik, ha sokáig hazudsz magadnak? Vagy – pláne! – ha tartósan háttérbe szorítod, nem véve tudomást az egészről? Legutóbb is: kis híján belebetegedtél. A szó legszorosabb értelmében. Csak húztad-vontad, sodródtál. Hát kell ez neked?
Teljes mértékben melletted állok, a te drukkered vagyok. Megölelgetlek, ha nehéz az érzés. Megfogom a kezed, ha elárvultan érzed magad. Letörlöm a könnyeidet, mikor szerencsétlen, koszlott kis cickánynak érzed magad. És maximálisan támogatlak, ha úgy döntesz, az önsajnálatból a sajnálat szót lecseréled elfogadásra. Én akkor is szeretlek, ha hülye vagy, hisztis és kibírhatatlan.
Bármiben is vagy: elmúlik. Bármit is érzel: elmúlik. Lassan szertefoszlik, mint annyi csalódásod, veszteséged, fájdalmas érzésed. Eltűnik, mint a boldogság elcikkanó szitakötője. Egy nap, majd arra ébredsz, hogy nem fáj, nem sajog, nem feszít, nem stresszel, nem zaklat fel. Akkor majd úgyis jön valami új szar.
De én mindig, MINDIG ott leszek veled és megvigasztallak, megnyugtatlak, megszeretgetlek, megvédelek. Számíthatsz rám. Örökké.
Szeretettel ölellek: Én
