Földi pályafutását mindenki úgy kezdi, hogy GYEREK. Valaki(k)nek a pici babája, genetikájának továbbvivője, anya kicsi csillaga, apa tündérhercegnője. Múlnak az évek és a cseppnyi tünemény egyszercsak önálló, felnőtt lény lesz. De tényleg FELNŐTT lesz? És mikor? Hogyan?
A gyerek- és felnőttkor közti nagy küszöb a kamaszkor (12-20 éves kor), amikor a tündér kicsi csillag, bűbáj hercegnő, übercuki problémamentesség elkezd vállalhatatlanul viselkedni, érthetetlenül gondolkodni, de leginkább kiszámíthatatlanul viszonyulni bármihez is. Ilyenkor szoktak az egyébként higgadt és normális szülők napi szinten idegösszeomlani, megkérdőjelezni saját szülői mintájukat és józan eszüket.
A jó hírem az, hogy el fog múlni ez a rémálom időszak és ha a korábban beletett nevelés többé-kevésbé rendben volt, vagyis a család nyújtotta a szeretetteljes biztonságot és következetes elvárásokat, akkor jó eséllyel mindenki épségben átvészeli ezt az időszakot. További örvendetes közlendőm az, hogy kamaszt legalább annyira meggyötri önnön dacos időszaka, mint a szülőket. Önmaga számára is érthetetlenek és furák az érzései, a gondolatai, nyugtalan, bizonytalan, nem tud mit kezdeni magával és ennek következtében másokkal sem. A régi kapaszkodókat, erőforrásokat, örömöket elutasítja, az újakat még nem találja. Hát szóval, neki sem fenékig tejszínhab.
Bónusz vigasz: ha a gyerek nem lázad ebben a korban, akkor az bizony baj. Valamikor ugyanis el kell kezdeni leválni a családról és saját felnőtti létükbe beleállni. Elvállalni a felnőttséggel járó összes kötelezettséget (óborzalom!), felelősséget (szűzanyám!), a saját élet menedzselését és irányítását (ez mondjuk szimpi, hogy nem mondják meg, mikor mit kell csinálni – pedig talán ez az egyik legmacerásabb feladat). Meg kell válaszolnia a Nagy Kérdést: ki vagyok én? Rá kell találnia saját magára, illetve annak csírájára, amit aztán saját magának kell locsolgatni, tápoldatozni, metszegetni, nevelgetni, fejlesztgetni. (De most őszintén, Kedvenc Olvasóm: te pontosan tudod, ki vagy? Nnnnnna ugye, hogy milyen rohadt nehéz kérdés?!) Ha kamaszkorban nem történik meg a személyiség fejlődésének ez a fázisa, akkor az egy későbbi életszakaszban fog felbukkanni, néha sokkal durvább formában. Szóval a kamaszkort csak túl kell élni.
Na de hogy a náthás varangyba’ éljük túl??
Túlélési tippek szülőknek
- Próbáld meg akkor is szeretni a rettenet kamaszt, amikor nagyon nehéz ezt az érzést kicsiholni. A gyerek ugyanis kamasz és nem hülye, pontosan érzi/tudja, hogy ez milyen biztonságot jelent számára, akkor is látszólag elutasítja.
- Nem kell mindent meglátni/meghallani. Akinek több gyereke van, az tudja, hogy a testvéri veszekedésbe csak a vér folyatása előtti utolsó másodpercben érdemes beavatkozni, addig majd elrendezik egymás között. Egyszem gyereknél is így van. Ha beszed egy egyest, az még nem a világ vége. Az sem óriási para, ha találsz egy cigit a cuccai között. (Khm, ugye nem kutakodsz a holmijában?)
- Több lazaságot! Nem most van itt az ideje a folytonos hegyi beszédnek, erkölcsi magasságokból történő kioktatásnak, mindent kontrolláló szülői viselkedésnek, ha mégoly’ jószándékú is. A szülőnek is lehet (és kell is) határokat tartani és tartatni, maximum lehet egy kis elnézőbben vagy rugalmasabban.
- Bármilyen veszekedés, vita, konfliktus esetén a kamasszal érzékeltetni kell, hogy a viselkedése, a tette, a kommunikációja az, ami – adott esetben – elfogadhatatlan, nem a személye. (Egyébként ez egészen kicsi kortól ajánlott. Szeretetmegvonással, teljes elutasítással nem büntetünk. Akkor is szeretünk, ha baromságot teszel, de ez ebben a családban nem oké cselekedet.)
- Tudom, hogy nagyon nehéz, de nézz rá úgy, hogy ő egy másik ember. Egy saját személyiségű, autonóm lény, aki történetesen a te húsod és véred. Fogadd el, ha máshogy gondolkodik, érez és viselkedik. El kell távolodnia, hogy visszataláljon.
Túlélési tippek felnőtté válóknak
- Egy kicsi empátiával tekints a szüleidre: olyanok, amilyenek, de szeretnek téged és a javadat akarják. Akkor is, ha éppen nem úgy tűnik. Néha téged sem könnyű szeretni.
- Minden ellenkező híresztelés ellenére vannak épeszű felnőttek, akikkel lehet dumálni, akikre érdemes jobban odafigyelni. Sőt, tanácsot kérni sem para.
- Lázadj, dacolj, mondj ellent, csinálj marhaságokat, de hülye ne legyél! A sulit be kell fejezni. Lehetőleg a tőled telhető legjobb eredménnyel, hacsak nem akarsz minimálbéren tengődni egész életedben. Ha ez a terved, akkor ezt a pontot ne vedd figyelembe.
- Ne rombold magad, mert belőled csak egy van. Egyetlen, megismételhetetlenül fontos. Valódi megoldásokat, feltöltődési lehetőségeket keress, ne a pia, a cigi vagy egyéb szer legyen az igazi élvezet forrása. (Mindent ki lehet próbálni, de nem muszáj. Bízz az ösztöneidben, hallgass a józan eszedre.)
- Kezdj el megismerkedni magaddal, barátkozzatok össze azzal az alakuló személyiséggel, aki benned lakik. Formáld őt olyanra, amilyenné szeretnél válni. Biztosíthatlak: nem lesz könnyű, de legalább piszokul nehéz lesz. Viszont szórakoztató.
Végül mindkét félnek ajánlom figyelmébe az elfogadás, méltányosság, szeretet, tisztelet fogalmakat…
A kamaszkoron túl
Tényleg mindenki felnőtté válik, ha túlélte a kamaszkor idegrendszer-próbáló időszakát? Hát frászfenét!
A szüleink akkor is a szüleink maradnak, ha már felnőttünk, esetleg mi magunk is szülők lettünk. Egyszerűen megszoktuk, hogy ők nevelnek, mi engedelmeskedünk; ők megmondják, mi megcsináljuk; ők tiltják, mi nem mondjuk meg, hogy megtettük; ők kritizálnak, mi meg magunkban durcogunk, de hallgatunk vagy magyarázkodunk; követelnek tőlünk, mi pedig tesszük, amit elvárnak tőlünk. Vagy nem.
Hányan, de hányan vannak, aki 30, 40, sőőőőt! 50, 60 évesen is tartanak a szüleiktől?! Vannak, akik naponta számolnak be a mamájuknak, hogy aznap mit történt és aggódva várják anyuka értékítéletét, jóváhagyását vagy dörgedelmes lecseszését. Olyan is van, hogy nem mernek beszámolni arról, hogy munkahelyet váltottak, külföldre akarnak menni dolgozni, válni készülnek vagy fiú létére a pasik jönnek be jobban. Mintha kisgyerekek maradtak volna örökre, akik nem dönthetnek a saját életükről, akik nem tudják maguktól, hogy mi a helyes és a helytelen, akik képtelenek elvállalni – részben vagy egészben – az önálló élettel járó felelősséget és megspórolhatnák a felnőttség kivívásával járó konfliktusokat.
A nem-beszélünk-róla álláspont valóban konfliktusmentes(nek tűnik), (látszólagos) nyugalmat, családi békét ad, de iszonyú ára tud lenni: a rendszeressé váló szorongástól, a negatív önképen át a testi tünetekig széles a skála. Plusz: a szüleiddel való kapcsolatodban mindig bele fogsz csúszni a gyermeki viselkedésbe és érzésvilágba: letagadsz, elhallgatsz, magyarázkodsz, szégyenled magad valamiért, amiért nem kellene, dühös leszel, dacos. Felnőttként hozod a kamaszkori reakciókat. És ez nagyon nem oké.
Tisztában vagyok vele, hogy gyakran a szülők iránti tisztelet, szeretet, családi béke (és még millió más ok) miatt nem merünk/tudunk beleállni abba, hogy felnőttek vagyunk. De miből gondolod, hogy kevésbé fognak szeretni téged, ha végre elmondanád, hogy nem akarsz gyereket szülni? Nem fognak repesni az örömtől (nyilván), hogy nem lesznek unokáik, de ez hadd legyen a te felnőtt, szuverén döntésed. Az, hogy nekik mi van a fejükben, milyen (ki nem mondott) elvárásaik vannak feléd, az akkor sem a te dolgod, ha történetesen ők a szüleid. Az szempont, hogy te még véletlenül se bántsd meg őket, de az nem szempont, hogy évek/évtizedek óta nem tudsz őszintén beszélni velük és ez tönkretesz téged?
Mondd, felnőttként kinek tartozol felelősséggel?? Megmondom: elsősorban és legfőképpen magadnak. De annyival mindenképpen tartozol magadnak, hogy felnőtt legyél: felnőtti, érett gondolkodással, viselkedéssel és kommunikációval. Önálló jövedelemmel rendelkezel, saját életviteled és –stílusod van, saját családod vár otthon, szabadon hozhatsz döntéseket, szavazati joggal bírsz, legálisan alkoholizálhatsz – felnőtt vagy. A szüleidnek mindig a gyereke maradsz, felnőtti mivoltodban is. Érett felnőtt vagy, hát viselkedj is úgy! Igen, velük is. Kérlek, vegyél egy mély levegőt és mondd meg anyádnak, hogy…
Nem indulatból, nem egy vita hevében, hanem higgadtan, szeretetteljesen, határozottan, saját határaidat pontosan kijelölve fogalmazd meg, mi keseríti meg az életed. Számolj le a félelmeiddel és bátran mondd el mindazt, amit nem mertél. Mindazt, amitől elmúlnak a gyomorgörcseid, a feszültségeid, amitől azt érzed, hogy önmagad vagy, önmagad lehetsz. Na, akkor fogsz tényleg felnőtté válni.
