A meg nem fogalmazott és ki nem mondott érzelmek soha nem halnak meg. Élve temetjük el mindet, ezért később, sokkal később, sokkal csúnyább módon kerülnek elő. Sigmund Freud véleménye ez, sőt én is pont így látom. A felszínre fel nem bukkanó érzések ott lent a mélyben csak gyűlnek, gyűlögetnek, s mint a szőnyeg alá söpört kis szemetek, feltornyosulnak és egyszercsak irtózatosan pofára esünk bennük.
Mi a fenét kezdjünk velük?
Egy átlagosan érzékeny, felnőtt korú emberi lény naponta legalább 3-4 alkalommal érez bármit, illetve szembesül azokkal a markáns érzéseivel, amiket akár meg is határozhatna, sőt végig is gondolhatna. Megteszi? Hát nem. Nem mindig. Nem úgy. Mert amikor ott belül kavarog valami megfoghatatlanul gomolygó izé, akkor legtöbbször nem is egyszerű fülön csípni és nevén nevezni az illető érzelmet. Mi ez? Mit kezdjek vele? Rendre születnek olyan érzelmek, amit nem akarunk megélni, amivel momentán nem tudunk mit kezdeni.
Ilyenkor csábító megoldásnak tűnik, hogy:
- Nem nevesítem az emóciót, mert ha nem ismerem, nem tudom megszólítani, akkor ő sem ér el engem, elő sem jön többet (spoiler: de előjön és amikor előjön, bajt okoz).
- Olyan néven azonosítom be, ami nem okoz pszichés megterhelést. Azaz nem nevezem nevén a mardosó bűntudatot, a mindent elmosó szégyent, a vöröslő dühöt, a felzaklató szerelmet, a csalódottságot, a megalázottságot, a mostagyonverem dühét, az ordas indulatot vagy a kirobbanó agressziót, hanem eltompítjuk valami lájtosabb, sokkal kezelhetőbb érzéssé. Rossz passzban vagyok, és kész.
Nézz szembe velük!
Szembenézni a minket feszítő emócióval, az nagy dolog, nagy erő, nagy bátorság. Hiszen nem elég felismerni, megnevezni, hanem tudni kell elviselni, együtt élni vele. Cipelgetni ide-oda, amíg valamilyen módon fel nem tudjuk oldani. A feloldás lehet egy beszélgetés, amikor közösen szétszálazzuk és helyére rakjuk a rakoncátlankodót, átrágjuk és szépen letesszük. Megtörténhet, hogy némi átgondolással, átéléssel, célzott élve boncolással egyszercsak elpárolog magától, mert közben tüzét veszti és kialszik. Akárhogy is van, valós vagy vélt, eltemetett érzelmeinknek előbb-utóbb tudatosan is a felszínre kell bukkanniuk, meg kell élni és meg kell nevezni mindet, sőt így-úgy, de kezelnünk kell a hatásaikat is. Közép- és hosszú távon sokkal egészségesebb mondjuk belebokszolni egy párnába tehetetlen dühünket, mint fegyelmezetten visszanyelve hagyni, hogy ott bent kezdjen rombolni, mint egy elszabadult hajóágyú.
