Őszintén mondom

Megmondom az őszintét: sokkal ritkábban beszélünk őszintén másokkal, mintsem azt hangoztatni szoktuk.

Mit is értünk őszinteség alatt? Vajon azt, hogy maximális nyíltsággal mondunk ki (általunk vélt) igazságot? Vagy amikor egyenesen megfogalmazzuk gondolatainkat, igényeinket, vágyainkat, érzelmeinket? Esetleg keresetlen egyszerűséggel alkotunk véleményt és ítélünk meg másokat?

A nyílt kommunikációnak sok-sok vetülete van, melyek közül most csak két dolgot emelnék ki. Kezdem a harmadikkal. 😁

1. Az őszinteség sebezhetővé tesz. A gondolatok, érzelmek, igények kimondásával kiadjuk magunkat, ezekkel az információkkal vissza lehet élni. Legalábbis ezt hisszük. (És hát kinek nincsenek fájó csalódásai?) Tehát gyakran önmagunk védelmében hallgatunk el, nyelünk vissza legbensőnkből fakadó közléseket. Mint oly gyakran: félünk. Tartunk a reakciótól, bántástól, szavaink következményeitől.

2. Az őszinteség SOHA, de soha nem jelenthet bántó szándékot, brutális nyersességet, kendőzetlen bunkóságot, tapintatlan suttyóságot. A most-aztán-jól-megmondom-a-véleményem hevülete leggyakrabban a régóta elfojtott vélemény kontrollálatlan indulata lesz. De miért kell megvárni, hogy az oly régóta elhallgatott, visszanyelt, visszafojtott mondanivalónk annyira feszítsen már, hogy csak jelentős érzelmi töltettel, lilaködös hevességgel törjön felszínre? 

3. A jó őszinteség kulcsa talán az arányérzékben keresendő. Az épp kimondandó szavak fontosak vagy nem fontosak? Valódi üzenetet hordoznak vagy nettó ventillálás? Tartalma vagy indulata van? Egyenes és világos közlésünk konstruktív és előremutató szándékkal lát napvilágot vagy odaköpjük a nyers igazságot (már amennyiben nálunk van a teljes és színtiszta igazság)?

Más oldalról: te el tudod-e fogadni, ha őszintén beszélnek veled?   Meglepődsz-e, ha beszélgetőpartnered nem a konvencionális módon kommunikál, ha egyenesen kimondja érzelmeit, igényeit, futó gondolatait? Mit gondolnál arról a bolti pénztárosról, aki azt közölné, hogy „kétezerhatszáz lesz, és maga nagyon-nagyon szimpatikus nekem, nem akarnánk kávézni egyet, hogy megismerkedjünk jobban”? Vagy: fennakadna-e a szemed, amikor bimbózó kapcsolatodban az ellenkező nem képviselője rábólint a vacsora meghívásodra azzal, hogy „jó, de utána – remélem – ágyba bújunk”. Egy szorosabb kötelék esetén is szívesebben hallgatunk el, maszatolunk, tapintatoskodunk, vélekedünk és ezzel gyártunk tucatnyi félreértést. Meghökkennél-e, ha a párod egyszercsak azzal állna elő, hogy jójó, az elmúlt 20 évben örömmel főzte csigatésztával a húslevest (a kedvedért), de a jövőben jobban szeretné cérnametélttel, mert tulajdonképpen utálja a csigatésztát.

Az megvan, hogy a frissen szakított párok közül nagyon sokan a szakítás UTÁN kezdenek el érdemben, őszintén beszélgetni a kapcsolatukról? Az elválás szándékának kimondása és fájó megélése miért ad olyan szabadságot és személyes autonómiát, hogy bátran merjük vállalni a gondolatainkat, érzelmeinket, önmagunkat és önmagunk igényeit? Szóval te szereted-e HALLANI, el tudod-e VISELNI az őszinteséget?

Magam az őszinte kommunikáció feltétlen híve vagyok, hiszen sokkal hatékonyabb és hosszabb távon energiatakarékosabb üzemmód, mint az én-azt-gondolom-hogy-te-azt-gondolod-hogy-én-azt-gondolom kitalálósdija. Úgysem fogjuk a másik képzeteit kitalálni, mert nem vagyunk gondolatolvasók. Mindenki máshogy működik, más gondolkodási keretei, eltérő asszociációs hálózata, tőlünk különböző érzelemvilága van. Bármennyire is ismerünk valakit, akkor sem fogunk belelátni a fejébe. És ha ő sem lát bele a mi fejünkbe (na abból lenne szép kis kalamajka   ), akkor viszont ki kell mondanunk, amit ki kell mondanunk. Hiszem, hogy a tapintatos, a másik lény érzelmeit, érdekeit és teherbíró képességét szem előtt tartó kommunikáció célravezetőbb. Mindkettőnk számára.

Hogy mit mondasz? Nem egyszerű feladat ezt megvalósítani? Egyetértek, egy szóval nem mondtam, hogy könnyű lesz. De csak az elején nehéz, aztán egyre könnyebben jön az őszinteség. Csupán gyakorlás kérdése. Őszintén mondom. 😊