Valami baj van velem. Ezt érzem gyerekkorom óta. Hogy nem vagyok elfogadható. Mintha valami rút stigma lenne rajtam. Valami baj van velem.
Emlékszem arra a mindenemet elborító mardosó érzésre, amikor anyám a fülem hallatára mondott rólam valami vicceset a szomszéd néninek. Ők kacagtak, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Apukám meg a szeplőimmel ugratott folyton, nagycsaládi összejövéseken pulykatojásnak hívott. A legtöbben csak mosolyogtak ezen, de nekem égett az arcom. Gyűlöltem a szeplőimet! Úgy éreztem, hogy a sors megjelölt, hogy engem lehet gúnyolni. Értéktelen vagyok. Nem vagyok elég jó. Valami baj van velem.
Aztán tinikoromban a zsúfolt buszon egy bácsi megfogta a fenekem. Nem véletlen volt, mert alaposan megmarkolászta. A vér meghűlt bennem és egyszerűen lefagytam. És megint azt a kínzó, mindenemet elárasztó, égő szégyent éreztem. Iszonyú volt, hogy ezt velem meg lehet tenni. Hogy akaratom ellenére letapizhatnak, bemocskolhatnak. Mert rossz vagyok. Valami baj van velem.
Persze, azért működök, működgetek. Már nincsenek öngyilkos gondolataim, már nem vagyok a magam ellensége. Már nem utálom az egész világot. Megtanultam viselkedni, elrejteni az igazi érzéseimet (meg a szeplőimet), hogy nehogy valaki beszóljon, ne kelljen újra átérezni a szégyent. Gyanakvó vagyok és bizalmatlan. Nem vagyok egy kitárulkozó alkat. Félek, hogy újra kinevetnek, bántanak. Nem tudok laza lenni. És ezért az is nagyon nehezen megy, hogy elfogadjam magam. Önszeretésről meg végképp nincs szó. Miért szeretném, hiszen valami baj van velem – ezt tanultam meg. Bár ma már látom, hogy vannak értékeim, vannak barátaim, akik kedvelnek, van párom. Próbálok tenni magamért, ha már vannak, akik hisznek bennem, akik látnak bennem valamit. Valamit, ami nem baj.
Ma már értem a szüleimet is: nem akartak bántani, de akaratlanul belém rakták a mardosó szégyent. Hogy szégyellnem kell azt, aki vagyok, mert valami baj van velem. Ma már tudom, hogy a régi dolgok nem engem minősítenek. Az eszemmel tudom, de ha nem figyelek oda erre, akkor a mardosó érzés megint jön. Tök random szitukban. Nehéz kontrollálni. A mai, felnőtt énem egyik dolga a bennem élő, egykor megszégyenített kislány megvédése. Csak én tudom, hogy mit élt át, én érzem az ő keserű könnyeit, az én arcom ég, amikor ő pirul el. Nekem kell átölelnem, megvédenem őt és elmondani neki, hogy az égvilágon semmi baj nincs vele. Értékes, fontos, szerethető.
