Állandóan megy a rinya a mai gyerekekről. Ilyen, olyanok, hiperaktivak, lusták, figyelmetlenek, szorongóak, motiválatlanok.
Csodálkozunk? Tényleg? Már legalább két szerencsétlen generáció küzd az infokommunikációs korszak összes hátrányával és előnyével. Olyan elképesztő mennyiségű információ zúdul rájuk, hogy azt mi – régebb óta fiatalok – elképzelni sem tudjuk.
Picit éld bele magad a helyzetükbe: dől az inger, mint a kiadós záporeső, miközben lyukas a tető. Nincsenek meg azok a pontos keretek, hogy mi oké és mi nem, mi normális és mi totális para. Ráadásul az információs óceán mélységeibe már el sem kell merülni, mert már a felszín is fullasztó.
Az oktatási rendszer vastagon bűnös (legalábbis a mi éghajlatunkon), mert még mindig lexikális tudással, dohos, használhatatlan ismeretekkel, esetleges, szedett-vedett ismeretanyaggal engedi ki a gyerekeket, nem pedig képességeket, készségeket, (kritikai) gondolkodásmódot, kompetenciákat, megbízható alappilléreket biztosít. Így a netről beszerzett információ vagy kihullik a tudásháló óriási lyukain vagy kibogozhatatlanul gabalyodik össze, valami orbitális zagyvaságba katyvaszosodva.
A társadalom, ami maga sincs a helyzet magaslatán, nemhogy az információ megrostálásában és helyre passzításában nem tud segíteni a jobb sorsra érdemes generációknak, hanem mintha az erkölcsi iránytűjét is elejtette volna. A klasszikus értékek vagy felborulni látszanak, vagy valami fals tartalommal megtöltődni. A tisztesség helyett az ügyeskedés, a nyílt lapok helyett a sunnyogás, szolidaritás helyett a kirekesztés és megbélyegzés, az élés helyett a visszaélés, az együttműködés helyett a legyőzés dominál.
A család, a szülők, a mikrokörnyezet pedig kínlódik. A maga korlátai között – optimális esetben – megpróbál valamit tenni. Foltozgatja az oktatási rendszer által adott tudásbázis lyukait. Kétségbeesetten igyekszik valamiféle tartást, értékeket, morális elveket adni a csemetének. Aki viszont szét- és belefeszül a sokféle elvárásba, egymásnak ellentmondó ismeretekbe, elvárásokba. Mást hall otthon (ha egyáltalán), mást a suliban, mást a tévében, és mást az internet mélységesen mély bugyraiban.
Mit tehetünk?
Itt vannak tehát a fiatal generációk összezavarodva, szorongva. Mit tudunk tenni értük, mi szülők?
Elsősorban és legfőképpen: figyeljünk rájuk, amennyire csak tudunk. Sőt, azon túlmenően is. Legyen rájuk időnk. Minőségi időnk. Beszélgessünk. Belátom: néha egy kamasszal beszélgetést kezdeményezni majdnem akkora bátorság, mint beleavatkozni egy különösen felhergelt köpködő kobra és egy hisztiző puffogó vipera vitájába. De lehet, hogy ez utóbbi kevésbé veszélyes…
Másodszor: kicsi kortól kezdve tudatosan neveljük őket arra, hogy legyenek üresjárataik. Ne terheljük agyon különórával, ilyen-olyan plusz feladattal, fejlesztő izékkel. A nagyobbaknak úgyis millió órája van, iszonyat teljesítménykényszert rájuk pakolva. Legyen módja csak úgy lenni, semmittenni, lecsendesedni. Az idegrendszer (pláne egy fejlődő példány) nagyon érzékeny jószág, könnyen túl lehet terhelni, s ha ez tartós, akkor annak bizony komoly következményei lehetnek a későbbiekben.
Harmadszor: mutassuk meg, hogy nem kell mindig mindenben a legjobbnak lenni. A maximalizmus nem a lelki egészség csúcsa. Ellenben agyon tud nyomni. Nem kell színötösnek lenni, vér és veríték árán. Tisztes munkát mindenbe bele kell tenni, de szabad négyest hozni. Urambocsá’ rosszabb jegyet is. Intőt is szabad kapni. (Szerintem kell is. Különben miről fog sztorizni majd az unokáknak?! ) Legyen szabad lazának lenni. Inkább legyen rosszabb tanuló, mint neurotikus, szorongó, depressziós felnőtt. (Meg kell jegyezni, hogy az iskolai teljesítmény és a későbbi, felnőtt életben való sikeresség nem függ össze. Magyarul, aki rossz tanuló, később lehet sokkal eredményesebb, gazdagabb, boldogabb felnőtt, mint aki állandóan eminens tanuló volt.)
Kedves szülők! Lehet, hogy ezt a három pontot felnőttként is érdemes használni. Olvasd csak el még egyszer az utolsó három bekezdést. És kezdd el te is megfogadni… Lécci…
