Pssszt! Ismét felfedem egy titkomat. Végülis, szűk baráti körben vagyunk. Nagy ölelgetős vagyok. Egyszerűen szeretek belebújni a hozzám közelállók aurájába, érezni a másikat. Sőt! Fákat, kutyát is nagy örömmel ölelgetek, növényeket simogatok. Mert jó. Nekem.
Azt hiszem, ez az én (egyik) szeretetnyelvem. Én így tudom kifejezni mindazt, amit szóban nem tudok, elvégre nem vagyok a szavak embere. Az ölelésemben ott vannak az engem elárasztó érzések: hála, kedvelés, szeretet, jó-hogy-látlak, öröm, kiteljesedés, lelkesedés, büszkeség, vidámság, barátság, gyengédség, együttérzés, odaadás, köszönet, elismerés, csodálat, s milliónyi egyéb pozitív emóció. Valamint ezek tetszőleges kombinációja, amelyet nem tudok egészen egzakt módon definiálni.
Az ölelés hatásai közismertek: ha összesimulsz valakivel, akkor a boldogság- és örömhormonok felszabadulnak (és boldogan ölelkeznek ők is J) stresszhormonok csökkennek, fájdalom szűnik, energetizálódunk, feltöltődünk, szeretve érezzük magunkat.
Szóval én szeretek ölelgetni. De az is tény, hogy akik nem ismerik e szokásomat, furán méregetnek: ez teljesen hülye?! Vajon mit akar? (Válaszaim sorrendben: nem, nem teljesen hülye, csak kicsit. Mitakar, mitakar? Megölelni! ) Arra azért szoktam figyelni, hogy az embereknek nagyon különbözőek az ölelésfogadási képességük. Zavarba hozni, kínos helyzetet teremteni utálok, úgyhogy a testi kontaktra érzékenyebbeket vagy megkímélem ezen szokásomtól vagy csak röpke pillanatra hatolok bele az intim zónájukba. Bezzeg a hozzám közelállókhoz alaposan és hosszan karolom, kimaxolva az érzelmek áradását.
Továbbá bevallom azt is, hogy néha magamat is át szoktam ölelni. Ezzel nyújtva magamnak vigaszt, szeretetet és együttérzést az önsajnálat, magányérzet, elanyátlanodottság ritka, de fájdalmas pillanataiban. Akármilyen furán hangzik, piszok megnyugtató tud lenni az az erő, amit képes vagyok prezentálni magamnak egy szívből jövő öleléssel. Próbáld ki egyszer!
