Apák napja

Szeretve lenni. Szeretni. Ez a kettő alapvető emberi igényünk, szükségletünk. Látszólag oly’ egyszerű : gyönyörűséges pozitív érzelem, csillogás, naplemente, fanfárok, melegség, szívecske, áradás, fennköltség. Szercsi, lávcsi, puszcsi. Valóban olyan egyszerű lenne ez a szeretés dolog?

Az emberek általában szeretik a gyerekeiket. (Jól átsütve. – helyeselnek a kannibálok. ) De akkor miért csattan olykor pofon a csemete pufók orcáján, miért kerül elő itt-ott a nadrágszíj? Rajongok kicsiny utódomért, de látványosan duzzogok és nem szólok hozzá órákon át, mert képes volt a láthatásos hétvégén jól érezni magát az apjával. Szívről metszett felnőtt gyerekemet fennhangon és nyíltszínen szólítom fel arra, hogy indulás előtt ne felejtsen el pisilni menni. A minap a neten láttam egy videót, hogy egy katonai ceremónián áll ott csupa meglett, marcona fiatalember, talpig ünnepélyesben, majd egy mama odaszalad az egyikhez, könnyes szemmel magához húzza a majd kétméteres fiatalember orcáját és lepuszizza. Anyaként tökre értem a szeretetkitörést és a könnyes boldogságot, de a katonaember iszonyú zavarban volt, mert a jelenet üzenete az, hogy nem felnőtt, kompetens felnőtt férfi, hanem mamapicifia. Háááát… izé….

Az emberek általában szeretik a párjukat. (Citrommal a szájában, petrezselyemmel a fülében és masnival a farkán. ) Teljes szívvel szeret-e az az ember, aki egyébként nem képes megosztani a gondolatait, nopláne érzéseit a másikkal? Szereti-e azt a személyt, akivel megosztja ágyát és asztalát, de simán leordítja a bolt kellős közepén, nem tiszteli törekvéseit és önállóságát, leszólja véleményét, kutat a táskájában, telefonjában. Szerelemféltésből a konyhakéssel szurkálja meg.

Az emberek általában szeretik a szüleiket. (Hacsak az ősök el nem cseszték alapjaiban az érzelmi viszonyt annak idején.) De akkor miért kezdik az öregedő anyát gyerekként kezelni, megkérdőjelezve döntéseit. Lehet, hogy az idős szüle lassabban, de érett felnőttként hoz rossz döntést, hibázhat. Ettől nem kell ötéves gyerek szintjén kezelni. Merő szeretetből túlkímélni, infantilizálni anyut, aput nem okos dolog.

Az emberek általában szeretik a barátaikat (Rázva, nem keverve, egy olajbogyóval diszítve. ). De a szeretet megkérdőjeleződik-e, ha más véleményen vagyunk egy nem túl életbevágó dolog kapcsán? El tudom-e fogadni, hogy ezeréves barátnőm máshogy éli az életét, mint ahogy én azt normálisnak gondolom? Szeretve vagyok-e, ha mindig csak én hallgatom meg, én adok?

Az emberek általában szeretik a macskájukat. Szeretés az is, ha aggódásból nem engedem ki az udvarra sem és szeretés az is, ha a macskaság lényegét szem előtt tartva, aggódva, de szabadjára engedem, rábízva, hogy mikor jön haza.

Összefoglalva: van-e a szeretetnek jelzője? Lehet-e úgy szeretni, hogy az a másiknak is jó legyen? Kell-e okosan szeretni? Muszáj-e az eszünket is használni, ha a szívünket nyújtjuk valakinek? Ti mit gondoltok?