Bolondnak lenni jó! Eszelősen mámorító, felszabadító érzést tud adni, ha valamit nem szabványosan csinálsz. Valamit, amit nem úgy szoktak. Amit nem úgy kell. Ha eltérsz a szabályoktól. Shakespeare-rel mélységesen és maximálisan egyetértve: Jobb szeretem a szabad bolondságot, mint a bezárt erkölcsi tanítást.
Vajas kenyeret enni kristálycukorral? Asztalra könyökölni? Viccelődni betegséggel? Csini rucihoz tornacipőt venni? Rámosolyogni ismeretlenekre? 99 évesen farmert hordani? Kimondani azt, ami szívből jön? Úgy viselkedni, ahogyan a te korodban/helyzetedben már nem szokás? Miért ne?! Ha nem ártasz senkinek (és magadnak sem), akkor miért is ne? Légy bolond kicsit, lécci!
Ne félj kilógni a sorból! Ne félj másnak lenni! Vállald el a bolondságot! Vagy ugyanolyan szürke, unalmas, egységsugarú, savanyú és szokványos akarsz lenni, mint a nagyátlag? Az egy szem életedet szeretnéd görcsök és szorongások között leélni? Ha erre vágysz, legyen így! De ha nem, akkor bolondulj meg kicsit!
A „mit fognak hozzá szólni mások?”-tól félőktól kérdezem nagy szeretettel, hogy na, és eddig mit szóltak hozzá mások? Nem derült ki? Tehát csak a fejedben lévő félelmek miatt nem tetted/mondtad, amit akartál volna… Értem. És most így jobb?
Vagy kiderült? Igen? És mit szóltak? És számít, hogy mit szóltak? Befolyásolt érdemben? Előremutató volt? Építő jellegű vagy szimplán csak gúzsba kötő?
Ha nem ártasz senkinek (és magadnak), akkor tedd, amit csak akarsz. A beépített fékjeid és gátjaid úgyis határt szabnak. De feszegesd a határaidat! Bolondulj meg! Kezdetnek elég egy napig. Mondjuk éppen ma. Aztán hátha rákapsz az ízére…
