Néhány évszázaddal (vagy évtizeddel? na mindegy… 😆) ezelőtt, zsenge boszikoromban azt gondoltam, hogy a minőségi és hosszú kapcsolat titka, ha nem mondom el, hogy mit gondolok, mit érzek, mi esik rosszul vagy éppen hogy lenne jó nekem. Nem mertem, nem akartam, nem tudtam szólni, majdnem semmiért. Na, nem is lett jó vége. 😁
Úgyhogy, amikor egyes számú, törvényesített kapcsolatom véget ért, két dolgot fogadtam meg:
- Soha többet nem állok anyakönyvvezető elé. (Spoiler: e fogadalmat nem sikerült betartani. 😊)
- Következő kapcsolataimban, ha valami nem tetszik, akkor ott rögvest, izibe’, agyalgás nélkül, egyszerűen megmondom: ez most nem esett jól. Vagy: mást szeretnék. Vagy: máshogy gondolom.
Azt hiszitek, könnyű ezt betartani? Hát fittyfenét! Az új kapcsolat elején főleg nagyon nehéz volt. Megfogalmazódott a mondandó a fejemben, szép kerek, nem bántó énközléssel, de a beépített kisördög el kezdett duruzsolni: nemonddel!, mérges lesz, megharagszik, elhidegül, elhagy, hülyének néz, kinemondd, NEMONDDKI! A gyárilag kapott félelemgenerátor pedig ütemesen ontotta a negatív érzeteket, gyomorgörccsel, szájszárazsággal, pánikhangulattal erősítve a kisördög kaján mantráját. 😈
Kimondani a kimondhatatlant
De a fogadalom szent dolog (khm, izé… némelyik 😜), úgyhogy kisördög bekussoltatva, gyári szorongás félredobva, robotpilóta bekapcsolva, nagy levegő és kimondtam: ez most fájt. Emberem nagy, kerek, csodálkozó szemekkel rám nézett, hogy jajneharagudj, nemakartalakbántani. Nem gondolta, nem értette, nem sejtette, hogy az bántó lehet. De onnan kezdve képben volt, hogy akkor erre figyelnie kell. Elvégre nem gondolatolvasó. (Különben is: egy nő gondolataiban olvasni?! Mission impossible… 😁 )
Persze, lehetett volna, hogy a családi béke kedvéért nem mondom el. Akár duzzoghattam is volna, játszhattam volna a némán szenvendő sértődöttet, várva azt, hogy szeretett párom rájön, hogy mit követett el, amitől jégkirálynővé váltam. Ismerjük – ugye?! – a népszerű játszmát? Mi baj? Semmi – csattan a fagyos válasz. Na, ettől minden jóérzésű férfi szava bennszakad, hangja fennakad és farokfelvágva menekülőre fogja.
Egy szó, mint száz, a kezdeti nehézségek után egészen jó arányban tartom magam az elvhez: nem söprök a szőnyeg alá semmit. Nem cipelem, nem dédelgetem, nem rágódom rajta, nem nagyítom fel kattogás által. Ott és akkor lerendezem. És úgy néz ki – kopogom le – egész jól működik a cucc. 😎
Persze, nem vagyok angyal, most is van, hogy inkább befogom a szám. Ha látom, hogy kedvenc férjem nyűgös, zaklatott ideg- és elmeállapotban van és én is hiperérzékeny hangulatban vagyok, akkor inkább ráülök a nyelvemre, hogy véletlenül se csússzon ki valami, amiből gigantikus perpatvar keletkezne. A gondolat, az érzés nem szalad el, békésebb percben is kifejezhető. Vagy, ha hébe-hóba bent marad valami, akkor sincs dráma.
Nem állítom, hogy az én személyes módszerem mindenkinél célravezető, de azt tudom, hogy sokkal könnyebb úgy élni, hogy a kinemmondott szavak nem nyomasztanak.
Te nem próbálnád ki egyszer, hogy milyen érzés rögvest kibökni a zavaró érzést, gondolatot? Csak úgy a hecc kedvéért? Csak úgy kíváncsiságból? Még az is lehet, hogy rákapsz az ízére. 😃
