Azt hiszem, az egyik legaktuálisabb napon dobom be mai témámat. Húsvéthétfőn beszélhetnénk sok mindenről, de most az alkoholról lesz szó.
Az alkohol öl, butít, nyomorba dönt – szólt a régi szlogen, ám mintha falra hányták volna a borsót (nagyobb mennyiségű vegyes szeszesital elfogyasztása után ). Nálunk történelmi népszokás a piálás. Iszunk örömünkben, ünnepeken, szüli- és névnapon, esküvőkor és váláskor, disznóvágáskor és vendégségben, nodepláne vedelünk bánatunkban, szomorúságunkban, lelki nyavalyák idején. Ezen a Kárpát-medencei éghajlaton egyszerre használjuk hangulatjavítóként, feszültség- és szorongásoldóként vagy érzelmi pótlékként. Mintha nem ismernénk más megküzdési módokat. S gyakran tényleg nem ismerünk…
Mindezek következtében lassan egymillió alkoholista országa leszünk: 2016-ban (s azóta mitől is változott volna bármi?) a 15 évesnél idősebb népesség több mint 20%-a problémás ivó, vagyis napi szinten iszik.* Vagyis minden ötödik magyar. Ennél drámaibb az arány, ha nemek szerint nézzük: a magyar férfiak bő egyharmada (36,9%), a nők 7%-a kőkeményen iszik. Alkoholbeteg. Nem az alkalmi ivókról, társasági-bulizós fröccsözőkről beszélünk, hanem a problémás alkoholfogyasztókról, a napi szinten ivókról. Az alkalmi fogyasztóból lazán lesz nagyivó. Észrevétlenül kap rá gyors, könnyű és finom feszültségoldásra. A nagyivó pedig könnyen csúszik bele a függőségbe, mert a szervezet elképesztően gyorsan hozzá tud szokni az egyre nagyobb dózisú alkoholhoz.
A súlyos alkoholfüggők száma 10% körül van kishazánkban, miközben az uniós átlag 3,7%. Fogadjunk, hogy a te – szűkebb-tágabb – környezetedben is van nagyivó vagy akár függő. Nem csupán a falu közismert, magukat együgyűre ivó alkeszairól beszélek, akik valamikor a ’80-as években egyszer csúnyán berúgtak, s azóta csak szinten tartanak; nem is a nagyvárosok lecsúszott figuráiról, hanem azokról, akiket sosem látsz részegen, teljesen konszolidált életet élnek, csak éppen mindennap megisszák a maguk néhány pohár sörét, borát, akármijét. Csak úgy. Munka utáni lazításképpen. Mert megérdemlem! – felkiáltással. Talán a szomszédod. Vagy valamelyik szülőd, nagybácsid. Vagy éppen a párod…
A piával nem az a baj, hogy sok fogy belőle (és rohadtul pénzzabáló), hanem az, hogy az alkohol sejtméreg. Nincs olyan szerv, amire ne hatna károsan, s gyakorlatilag minden betegség kockázatát jócskán megdobja. Nyilván nagy egyéni különbségekkel, de iszonyú roncsolást tud végezni csaknem az összes fontos rendszerben: ideg-, szív- és ér-, emésztő-, hormon-, immunrendszer, de bezavar az anyagcserébe, vérképzésbe, érzékelésbe. És hogy rátegyem a koktélra a cseresznyeszemet: a szesz pazarul előhozhat pszichotikus tüneteket, személyiségtorzulást, depressziót, agressziót, demenciát és egyéb nyalánkságokat. És akkor egy szót sem szóltam egyéb következményekről: az alkoholista szülők mellett felnövő gyerekekről, széthulló családokról, munkahelyi kirúgásokról, egzisztenciavesztésről, üzemi- és közlekedési balesetekről.
És mindezek dacára a masszív piálás magyar népszokás, egyfajta szeretetnyelv (na csak még egy pohárkával!), követendő példa és nemzeti virtus. Pedig semmi más nem történik, mint páciens-tömegeket gyártunk a világhírű magyar egészségügy jövőbeni működéséhez. Emeljük az alkohollal összefüggő – nem túl rózsás – statisztikai mutatókat, továbbá maradunk a sokmillió, problémáit alkoholba fojtó, sírva vigadó, frusztrált, szorongó polgár hazája. Egészségünkre!
*a Világ Egészségügyi Szervezet (WHO) adatai szerint.
