Tavaly szeptemberben egy bájos, üde fiatalságát cseppet sem hivalkodóan viselő, 20 év körüli lány (nevezzük Erikának) lépett be pesti irodám ajtaján. Testtartása bizonytalanságot és szomorúságot sugallt, elfogódottan ült le.
Családja unszolására jött el hozzám – kezdte mondanivalóját. Vidéki városban született, ott nőtt fel. Pesten lett egyetemista, ezért felköltözött, tesóival közösen bérelnek egy pici lakást. Nem érzi jól magát a bőrében – folytatta – épp túl egy szakításon, beburkolózott saját fájdalmába, csalódottságába, kétségeibe. Amúgy is ingatag önértékelését és magabiztosságát a bányászbéka feneke alá lökte a helyzet. Érzelmei – nagy kilengésekkel – a dühkitörésektől a teljes levertségig kiszámíthatatlanul hullámzanak. Az egyetemen rengeteg a tanulnivaló, ő pedig maximalista módon igyekszik eleget tenni a magas elvárásoknak. Közben teljesen meg van kavarodva, hogy ki ő és merre tart. Hogy értékes-e? Hogy szerethető-e? Hogy milyen lesz a jövő?
Így fogtunk neki a közös munkának. Hétről hétre rágtuk át élete és lelke legkülönbözőbb területeit: családhoz, barátokhoz való viszonyt, tesókkal való együttlakást, szerelmi ügyeket, önképet, célokat, érzéseket, gondolatokat, viselkedéseket. Közösen töprengtünk fogalmakon, jelenségeken. Mit jelent számára a teljesítmény, a tökéletesség, a szabadság, a szerelem, a konfliktus, az egyedüllét, a felnőttség, a magabiztosság és ezernyi más? Hogy lehet kezelni a kételyeket, a dermesztő félelmeket, önnön nehéz érzéseit, a tökéletlenséget, a felelősséget? Én kérdeztem (sokat, baromi sokat), néha magyaráztam, összefüggéseket mutattam, ő pedig rendületlenül kereste a saját válaszait, a saját maga legjobb működési módját. Még a házi feladatokat is precízen végigcsinálta! (Mert szorgalmas és kötelességtudó. )
Közben – naná! – röhögtünk nagyokat. Néha könnyezett, olykor elcsuklott a hangja, nem mindig könnyed móka a szembenézés, a dolgok valódi, mély megdolgozása. Viszont annál felszabadítóbb és tovalendítő, ha rálelt egy-egy válaszra, ami az övé. Teljesen és önazonosan. A sokórányi beszélgetést egy ponton két rövid önintelembe sűrítette: légy laza és légy szabad! Személyes vezérlőelve, mottója lehet a következő 80 évre. És nemcsak neki, nem gondoljátok?
Szóval hétről hétre figyeltem ámulva Erikát, hogy lépésről-lépésre hogyan bújik elő … adná magát a hasonlat a rút kiskacsáról, de hát ő sosem volt az … szóval hogyan bújik elő a cuki kis araszoló hernyócskából a bámulatos, igéző, szabadon szárnyalni képes pillangó. Akihez – nemrégiben – becsatlakozott egy fess lepkefiú is. (Hja kérem, aki rendben van magával, az igen vonzó tud lenni az ellenkező nem számára is. )
Meg kell mondanom: igazi élmény volt ezzel a csillogóan okos, belevaló, saját maga megismerésében és irányításában mélyen elkötelezett lánnyal dolgozni. A minap le is zártuk a közös munkát. Bő félév alatt, a szemem láttára vált a bizonytalankodó, botladozó csajszi érett, felnőtt nővé. Aki tudja, hogy a céljai felé vezető úton van, és piszkosul megéli és élvezi. Persze, még kicsit reszketnek a térdei, ahogy – egyre magabiztosabban – lépdel a saját útján. Bizonyára fog is még ügyetlenkedni, bukdácsolni, de megtalálta a saját erejét, elvállalta önmagát, fejében/szívében ott vannak a saját megoldásai, eszközei, úgyhogy mindig talpra fog tudni kecmeregni, ha néha az élet térdre rogyasztja.
Azt hiszem, ezért imádom azt, amit csinálok. Ahogy a költő* mondja: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” Plánesőt, ha ezek a (munka)végek sikeresek, eredményesek. Hogy a másik ember több, ügyesebb, bátrabb, lazább és szabadabb, talpraesettebb, magabiztosabb, életteltelibb, önazonosabb, hogynemondjam boldogabb lesz… Hát ennél tényleg nincs szebb dolog ez széles föld felett.
*Balassi Bálint
**Az esetet Erika jóváhagyásával osztom meg veletek.
