Tartós párkapcsolatban élőként (s vélem, nem vagyok ezzel egyedül 🙂 ) néha nagyon irigylem az egyedül élőket. Oooooolyan jó nekik, nem kell alkalmazkodni, egyeztetni, senki nem szól, ha nincs elmosogatva, eszel, amikor kedved van és sorolhatnám. Felőlük nézve viszont az én helyzetem irigylendő. Kutatások szerint azonban a házasságban élők nagyjából 60%-a magányosnak érzi magát. Akkor ki is irigylésre méltó?
Egyedül lenni egy kapcsolatban is jó. Kell is néha, amikor magunk legyünk magunknak, magunkban, egyedül. Magányosnak lenni kapcsolatban és kapcsolat nélkül is ótvar. A két kifejezés – noha pazarul összemosható – nem szinonima. Az egyedüllét annyit tesz, hogy aktuálisan nincs körülöttem senki, pontosabban senki olyan, akihez aktuálisan kapcsolódni AKAROK. Magány esetén pedig nem TUDOK kapcsolódni. Az előbbi helyzet, az utóbbi érzet. Szar érzet. Magányban elszigeteltnek, kirekesztettnek, megnemértettnek érzem magam, s ez piszokul lélek- és hangulatamortizáló. Egyedüllétben elég jó, szerethető és szórakoztató társaság vagyok magamnak, magányban pedig a saját magamat is nehezen viselem, elidegenedek magamtól.
A magány a valódi kapcsolatok hiányát jelenti. Vagyis: nem biztos, hogy magányos vagy, ha történetesen egyedül élsz (ó, boldog ember! ). Ha vannak intim, bizalmas kapcsolódásaid, mély, tartalmas barátságaid, közeli, támogató, szeretetteljes kötelékeid, akkor nem vagy magányos. Nem kell naaaaaaagy társaság, nem szükséges millió haver, cimbora, barátnő, ismerős. Elég, ha egy vagy két ember van körülötted, aki figyel rád, aki elfogad, szeret, akihez tudsz és akarsz kötődni, akivel megoszthatóak életed kisebb-nagyobb történései. Hidd el, ezt nem egy tartós párkapcsolat hozza el, hanem a kapcsolatok minősége, mélysége, tartalma. Persze, tudom, hogy a hétköznapokból akkor is hiányozhat egy-egy odabújás, élménymegosztás, testi intimitás. Akkor is lehet magányos valaki, ha kapcsolatban él. És lehet, hogy az rosszabb érzés: hiába van valakid, ha valójában nincs.
És még egy gondolat a magányról: egy kortárs pszichológiai irányzat* nézetei szerint (amit magam is osztok), az ember végső soron magányos. másoktól elszigetelt. Egyedül születünk; belső érzeteink, gondolataink – teljes mélységében – csak és kizárólag a mieink, ha meg is osztható másokkal; fájdalomban, kínban egyedül vagyunk, s halálunk óráján is csak magunk vagyunk. Ha vannak is körülöttünk, csak időlegesen kapaszkodhatunk össze, csupán kísérőink lehetnek az úton, ahol valójában egyedül ballagunk. Bármennyire is közel kerülünk valakihez a kapcsolódás pillanatnyiságában, mindig marad egy végső, áthidalhatatlan szakadék kettőnk között. Ennek a magánynak a szorongató érzését próbáljuk feloldani azzal, hogy értő társakat keresünk, miközben megéljük az összeolvadásra való képtelenséget. Ezt a riasztó szorongást úgy lehet ténylegesen feloldani, ha szembenézünk önnön végső magányosságával és elfogadjuk azt. És éppen ebben rejlik annak a jelentősége, hogy jóban vagyunk-e magunkkal…
* Egzisztencialista pszichológia, főként Irvin D. Yalom neve ismert, de említeni kell Viktor Franklt és Rollo Mayt.
Tudományos-ismeretterjesztő fejezet
Az alábbiakat már csak a nagyon vájtfülűek olvassák, mert tudományos-ismeretterjesztő rovatunk következik:
Fő gondolatuk az, hogy négy alapprobléma okoz zsigeri szorongást. Nem tudatos félelem ez, hanem a mélyben, rejtetten munkálkodó, de köznapi döntéseinket, érzelmeinket, motivációinkat erősen befolyásoló tényező. Ez a négy téma:
- halál (erről épp a minap írtam);
- szabadság: vagyis az, hogy a döntéseinkért, a tetteinkért, az életünkért egyedül mi vagyunk felelősek, ezt semmilyen külső rendszer nem váltja ki, nem kapunk kész kapaszkodókat. Pedig milyen praktikus volna. E felelősség elfogadása a mi (belső, pszichés) szabadságunk, ami tud félelmetes lenni, de felszabadító is.
- Elszigeteltség: erről írtam feljebb
- Értelemnélküliség: annak a kérdése, hogy miért élünk? Van-e értelme annak, amit teszünk? Vannak-e céljaink? Miért akarunk nyomot hagyni a világban? Tudunk-e maradandót alkotni?
Súlyos, de egyben nagyon izgalmas felvetések ezek pszichológiai szempontból, bár nem annyira egyszerűek és népszerűek, mint az „engedd el” vagy „légy pozitív”. S hogy mi oldja fel ezeket az egzisztenciális szorongásainkat? Yalom szerint a megoldás a tudatosításban rejlik. Szembenézni félelmeinkkel egyben azt is jelenti, hogy képesek vagyunk megküzdeni velük. E megküzdésben segít az önreflexió, a befelé figyelés, a meditáció, a mozgás, az emberi kapcsolatok ápolása, a belefeledkezés, a flow öröme.
