Szerelem, házasság, gyerek(ek), megy a napi családi logisztika, kiviszi, kihozza, kinőtte, úristenkamaszodik, hogytanul, holfogdolgoznji, aztán egyszercsak kirepül a fióka, ti meg ott álltok és néztek egymásra a pároddal: „hát te meg ki vagy és mit akarsz?”
Amikor a felnőtt gyerekek – az élet rendjének megfelelően – elhúznak V alakban délre (bár mostanában inkább nyugatra ) önálló, saját életet élni, a szülők akár fel is sóhajthatnának, hogy végre! Szülőség javarésze letudva, végre van idő figyelni a társra. És magunkra. Lehet újra – bűntudat és óriási szervezés nélkül – kettesben programokat szervezni, nagyokat beszélgetni, újra felfedezni a házastársi összetartozás – és igen! – a szex örömeit. (Bár 50+ -ban már nem a falhoz csapkodós, csatakos, vibráló kémia játssza a főszerepet – néha talán még az is! -, hanem a gyengédebb, érezelemdúsabb, otthonosan ismerős intimitás. A jó szexuális élet sok esetben még a nagyszülői státusz megszerzése után is aktív marad.) Anya és apa* újra visszatalálhat a női, férfi, feleségi, férji szerepébe, azt kiteljesítve és érett felnőttként kimaxolva. (Figyelem! Nem elírás, nem klimaxolva, hanem kimaxolva! )
Szóval a szülők az üres fészekben élvezhetnék is a gyerekmentes állapotot, azonban gyakoribb az, hogy nehezen élik meg a változást. Sokan valóban ürességnek érzik, ahol megkérdőjeleződik a létjogosultságuk, az, hogy gyerek nélkül értékesek-e, szerethetőek-e, mi dolguk az életben. De most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy hogyan ismerjük meg (és el) újra a párunkat vagy kezdünk válságolni, neadjisten a váláson gondolkodni.
A közös háztartás és gyereknevelés időszaka alatt nem áll meg a személyiségnek az ő fejlődése. Ki-ki teszi a dolgát, érik élmények, tapasztalatok, kapcsolódik másokhoz, szóval formálódik a felnőtti énje. És ne tévedjünk: a fejlődés sírig tart. Az életút folyamán hol gyorsabb, hol lassabb, hol intenzívebb, hol aligészrevehető, de állandó az ÉN alakulása. És hát két ember fejlődése nem feltétlenül fut párhuzamosan utakon. Akkor is, ha történetesen egy párt alkotnak.
Szóval telnek az évek, a gyerekek kihussanak és ott találja magát két idegen egy házasságban. Jó esetben nyitottan közelednek egymás fele, ismerkedésileg, közös emlékekkel és érzelmekkel. Rosszabb esetben, már annyi sebet kaptak egymástól az évek alatt, hogy nem is kíváncsiak a másikra, sőt, egyenesen sikító frászt kapnak tőle.
Azokban az években, amikor közösen toljuk a család szekerét, a nagy kapkodásban, sok tennivalóban általában elfelejtünk beszélgetni a párunkkal. Igen, tudom, napi szinten kommunikálunk a kihozkenyeret, állatorvoshozkellvinniakutyát, fizesdmárbeaszámlákat nagyívű témáiról. De vajon tudjuk-e társunkról, hogy valójában mik a vágyai, álmai, mit gondol a kapcsolatunkról, fél-e valamitől, mit szeretne úgy istenigazából? Ha ezek a beszélgetések, érzelmek, odafigyelések, ráhangolódások elvesznek valahol a gyerekszoba és a szennyestartó vagy a pénzkereset és kertásás között, akkor bizony kutyanehéz lesz üldögélni az üres fészekben. Akár elváltan egyedül, akár társas magányban.
* Ugye nem csupán anyának és apának szólítjátok egymást? Használjátok a keresztneveket, kedveskedő beceneveket is? Vagy tényleg csak anyaként és apaként definiáljátok magatokat? Nemár!
