A halálról nem szívesen beszélünk. A sajátunkéról végképp nem. Brrr… még rágondolni se szeretünk. Pedig önnön halandóságunkkal való szembenézés erősítheti fel igazán az életigenlésünket. Az élet zamatát épp az adja, hogy záros a határideje.
A végesség – szorongató érzés. Nehezen is küzdünk meg vele. A halálfélelemmel azonban érdemes szembenézni. Így is, úgy is eljön a rettegés tárgya, akkor hát ne sunnyogjon, ne osonkodjon a hátunk mögött, ne érjen váratlanul, hanem bátran nézzünk a szemébe. Nem kell sűrűn megtenni, épp csak annyiszor, hogy viszonyítási pontként üzemeljen a döntéseink során. Egyszer majd (jósokára) meg fogok halni, de addig is jó életet fogok élni. Egyszer majd (a távoli jövőben) elvisz az ördög, de addig kipróbálok mindent, amit csak lehet. Valamikor majd (sok-sok évtized múlva) értem jön a kaszás, de addig is kihasználom azt a potenciált, ami nekem adatott. (A potenciál jelentése itt az, hogy ember vagy, képességekkel megáldott – néha megvert, módodban áll érezni, gondolkodni, cselekedni – helyzeted és döntéseid szerint.)
Én úgy gondolom, hogy a nekünk adatott évtizedek alatt szép fokozatosan megbarátkozhatunk a vég gondolatával, feltéve, ha a nekünk adatott évtizedekbe bele tudunk tölteni örömöt, szeretetet, jóllétet, elégedettségre okot adó dolgokat. Épp a minap tűnődtem azon, hogy – bár több évtizedre való tervem, tennivalóm van még -, ha holnap végzetes seprűbaleset ér , akkor is azt tudom mondani, hogy ez nekem oké. Ha nem is kerek, de teljes életet éltem, telisteli hepékkel és hupákkal. Nem várom a halált, nem hívom, nem vonzom be, igyekszem is tenni érte, hogy minél később legyek a listáján. De ha jön, akkor nyugodtan fogadom. (Hátha lehet még alkudozni pár szép évért. ) Egyszer lejár a szavatosságom…
Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy mi hangzana el a temetésemen. Hogyan méltatnának (ha egyáltalán… ) kedves barátaim, ismerőseim, kollégáim, a családom? Mely tulajdonságaimat emelnék ki? Életem mely mozzanatairól szólnának búcsúzóul? Vajon milyen nyomot hagynék a hátramaradottakban? Néha megfordul bennem, hogy talán az lenne a legjobb, ha magam írnám meg a nekrológomat , hiszen az én életemet én ismerem a legjobban. Az első perctől az utolsóig – akkor is, ha vannak benne elfeledett és feledhető részek. Önméltatásomban bizonyára lenne pikírtség bőven, néhány barokkos-dagályos körmondat, önfényezés, fanyar humor és pár förtelmes szóvicc, de biztosan megjelenne a bátorító, szeretetdús biztatás: éljetek. Ki-ki ahogy tud és akar. Éljetek, amíg tehetitek! Éljetek, ne féljetek! (Baszki, egy betű csak a különbség, és mégis óriási a különbség. ) Lehet, hogy a halál után is van élet, nem tudjuk. Talán majd meglátjuk.
De a valódi kérdés az, hogy a halál ELŐTT van-e élet…
