Személyes vallomással jövök. Még valamikor tinibanya koromban lángolóan szerelmes voltam. Többször is. Romantikus nyári (téli, tavaszi, őszi) estéken néztem az aktuális srác gyönyörű kék/barna/zöld szemébe, gyomromban repkedtek a pillangók, szívemet feszítette az elsöprő szerelem, de képtelen voltam kimondani a szót: SZERETLEK.
Képtelen voltam, mert azt gondoltam, hogy ez pfff, de ciki, hogy kiadom magam, hogy sebezhető leszek, ha megmutatom az érzelmeimet. Aztán egyszer egy különösen érzelemdús szituban véletlenül csúszott ki a számon a SZÓ. Máig emlékszem arra a jeges rémületre, a pusztító ijedelemre, ami abban a pillanatban tokától-bokáig úrrá lett rajtam: tejóságosatyaúristen – végem van – elsüllyedek. Na, tippelj, mi jött ezután? Legnagyobb elképedésemre a srác boldogan (még boldogabban) elvigyorodott, még szorosabban ölelt magához, és gondolkozás nélkül rávágta: én is.
Mondd meg nekem, miért vagyunk bajban a szavakkal? Miért olyan irgalmatlanul nehéz nekünk, hogy a számunkra kedves (és fontos) embereknek szép és igaz szavakat mondjunk? Ilyen egyszerűeket, amiket a szívünk diktál az adott pillanatban:
- De örülök neked!
- Szép vagy.
- Jól érzem magam veled.
- Fontos vagy nekem!
- De jó, hogy itt vagy!
- Szeretlek!
Jójó, tudom, a „szeretlek” annyi mindent jelenthet. A nagyon-szimpatikus-vagy-tól a kedvelleken keresztül a füligszerelmesvagyok-ig széles skálán mozog az értelmezhetősége. De ne feledd, a kontextust úgyis meghatározza a szituáció, amelyben elhangzik. Te, aki ezt kimondod, úgy viselkedsz, ahogy érzed és ahogy mondod, nem?! Te pedig, akinek ezt mondják, nem ijedsz meg a szeretlek szótól, nem gondolod túl, hanem nyugtázod és örülsz neki (vagy/sőt hálás is lehetsz érte).
Ezen érzelmes közlésekkel két legyet üthetünk egy csapásra:
- Önkifejezünk, és ez segít megélni a pillanatot, a helyzetet, ezáltal pedig saját pozitív érzéseink teljesednek ki és járják át lelkünk teljes spektrumát. Megadjuk magunkat az érzelmeinknek. És ez jó!
- Ritka-szép ajándékot adunk a másik embernek, nem mellesleg olyat, ami csak belőlünk jöhet és csak ő kaphatja meg. Őszinte és valódi pozitív érzelmeket adunk át, ami megerősíti őt, megmelengeti a szívét, edzi az önbizalmát és növeli a (boldogsághormonoknak bulvárosított) biokémiai anyagok szintjét (pl. endorfin, dopamin, oxitocin), amelyek kiváló fiatalító, stressz- és szorongásoldó hatással bírnak.
Nos, ha néhány szóval ennyi pozitív következményt generálhatunk, akkor mi a bánatos varangyér’ nem tesszük ezt meg? Miért nem mondunk szép, szívből jövő szavakat olyan sokszor, amilyen sokszor csak lehet? Figyelj csak! Én biza’ kimondom bátran, elszántan és szívből (lesz-ami-lesz): jó, hogy itt vagyok és annyira nagyon jó, hogy itt vagytok! Örülök nektek, jó veletek. Hálás vagyok érte(tek). Köszönöm.
