Úgy élsz, ahogy szeretnél? Azt teszed, amit csak akarsz? Fogadjunk a chiptuningos, metálfényű, turbó cirokseprűmbe, hogy nem így van. De légy erős! Nem vagy egyedül ezzel.
Egyfelől vannak társadalmi- és erkölcsi normák, amiket nem (vagy csak ritkán) hágunk át. Nem pofozzuk ízekre a rosszindulatúan beszólógató, vaskos címkéket ránk aggató embertársunkat. (Bár erős igényünk lenne rá. Pláne a virtuális térben. ) Viszonylag ritkán küldjük el – ordítva és markáns szavak kíséretében – ostoba és basáskodó főnökünket a náthásba. (Azt hiszem, ezzel a gondolattal is sokan szimpatizálnak. )
A társadalmi-etikai konvenciókon túl van egy übererős, bármitől is visszatartó, cselekvéseinket, szándékainkat akadályozó vagy megbénító belső fékünk. A fejünkben lévő béklyók. Tudjátok, azok a rémes izék, amelyek nem engedik, hogy szabadon, bátran, dinamikusan haladjunk utunkon. Erőszakosan akadályoznak, alattomosan fékeznek és alig bírjuk lerúgni őket, béna kacsaként döcögünk benne. Ez a béklyó nem enged kimondani fontos és őszinte szavakat, visszafog tetteinkben, kezdeményező készségünk csíráit elfojtja, távolságot tartat velünk az emberektől, lebeszél céljainkról. Ááááá, ugye nem gondolod, hogy TE elérheted, megkaphatod, megcsinálhatod, megszerezheted?” – biggyeszti gúnyosan ajkait a kis dög.
Már otthon, a szülői házban ránk teszik ezt az átkozott vackot. Korán megkapjuk a „járt utat a járatlanért…”, „te ezt úgysem tudhatod”, „a fiúk nem sírnak”, „te ehhez még kicsi vagy…”, „ne legyél hálátlan…” típusú béklyókat. S ha már egy kicsi béklyót is kapunk, akkor csak botladozni tudunk, de száguldani ritkán. És a béklyó szorítása csak fokozódik életünk további szakaszaiban. Néha a külső körülmények teszik masszívabbá, néha meg mi magunk erősítjük fel a fejünkben.
Le velük!
Adja magát a Nagy Kérdés: ki lehet-e lépni ebből a béklyóból? Fel tudjuk-e szabadítani saját magunkat? A jó hírem az, hogy igen. A rossz hírem az, hogy nem lesz könnyű és nem lesz teljesen lánctalan az élet. Először is fel kell ismerni, hogy a te béklyód miből van. Félelemből faragott? szorongásból szőtt? Haragból horgolt? Dühvel díszített? Szégyennel maródott? Bűntudatból barkácsolt? Megfelelni vágyástól elnehezült? Bizalmatlanság vasából kovácsolódott? Sokféle fékező, visszahúzó, bénító anyag keserítheti életünket.
Ha nevén nevezted azt a nyomorult béklyót, akkor mélyen a szemébe nézve lehet azt mondani, hogy „nem érdekelsz”, „nem foglalkozom veled” és tenni/mondani/érezni azt, amit tenni/mondani/érezni akarsz. Ne agyalj rajta, ne rágódj rajta, ne alkudozz vele! Simán hagyd figyelmen kívül és kapcsold a be a robotpilótádat.
Jójótudom: könnyebb mondani, mint megtenni. Az a rohadék béklyó sokkal bénítóbb tud lenni annál, hogy lazán átlépjünk felette. De egy próbát csak megér, nem? Egyetlen picike kísérlet arra, hogy ne húzzon vissza, ne kössön gúzsba. Kell hozzá elszánás, egy döntés. Végy egy nagy levegőt, határozd el magad, hogy legalább megpróbálod. Lesz, ami lesz. Lehet, hogy jól sül el és teszel egy óriási lépést előre. Lécci, tudatosítsd magadban, hogy ez: SIKER. Dicsérd meg magad! Ne bagatellizáld el, hogy „ez egy hülyének is ment volna”, „nem is olyan nagy cucc” és társai. Nagy lépést tettél, megérdemled a jutifalatot! De legfőképpen azt a fantasztikus, reptető érzést élvezd ki, hogy sikerült átlépni az árnyékodon, a béklyódon és meg-csi-nál-tad!!!
Lehet, hogy nem sikerül a próba. És akkor mi van?! Rosszabb helyzetbe nem kerülsz, a béklyód hiánytalanul továbbra is veled van. És akkor mi van?! Lehet alternatív módszert keresni, más megoldást kiókumlálni, hogy lehet kicselezni, levágni a kis nyavalyást. Csak döntsd el, hogy nem akarsz tovább vele élni, mert eléggé megnyomorított már.* De ha meg sem próbálod, akkor bizony az a rohadék béklyó rád gyógyul teljesen és soha nem fogsz szabadon szárnyalni, csak csetleni-botlani. Pedig te is megérdemled a szabad, önazonos, bátor, teljes életet.
*Ha elszántad magad a béklyótól való megszabadulásra, csak nem érzel magadban erőt a próbához, keress bátran. Ketten bizonyára könnyebben találunk megoldást.
