Töredelmes vallomásom: egyedül autózva ezer decibellel bömböltetem a zenéimet. Rockot. Abból is a zúzósabbat. Iron Maiden, AC/DC, Gun’s, Billy Idol, Deep Purple, Black Sabbath, P. Mobil, Edda, Piramis, Lord – hogy csak néhány nagy kedvencet mondjak. Szóval dübörög a basszus, tépődik a gitárhúr, én meg teljes odaadással, ordítva (és rémesen) éneklek, headbangelek vagy a kormányon dobolom az ütemet.
Néha eltűnődöm, hogy ez kívülről vajon hogy látszik. Állunk a pirosnál, szomszéd sávból átnéz az autóstárs és mit gondol? Jobbik verzióban: „fúúú, mekkora rocker arc a csaj”. Rosszabbik verzióban: „szegény néni, mennyire elhatalmasodott már rajta a Parkinson-kór”.
Tetszik, nem tetszik, öregszünk, változunk. Az idő vasfoga belénk vájja metszőfogait, sőt, néha már a rágófogait is. Én sem vagyok kivétel. Ha tükörbe nézek, jobb napjaimon a 18 éves önmagamat látom, hátközépig érő hajjal, szűk farmerban és térdig érő kockás ingben. Rosszabb napokon a nagymamám néz vissza. Látom a mélyülő ráncokat, a kort, az ősz hajszálakat, de belül ugyanannak a dinamikus, vagánynak látszó, de kissé bizonytalan csajnak látom magam, aki egykor voltam. (A bizonytalanságomat már sokkal jobban kezelem, mondanám, hogy domesztikáltam. ) A nénizéshez korán hozzászoktam, 18 évesen már tanítottam, tök normális volt, hogy „szia Éva néni”-vel köszöntek a gyerekek.
Kívül-belül
Változunk kívül. De vajon változunk-e belül? Én ugyanaz lennék, mint érettségiző koromban? A leghatározottabb válaszom, hogy igen. És nem.
IGEN, mert mindenki, minden énem itt van bennem: az óvodás banyácska, az érettségiző nagylány, a fiatal felnőtt csaj, az ifjú asszony, a kismama, a középkorú asszony, az öregedő Pszichobanya. Mindegyikük tapasztalatával, tudásával, emlékével, örömével és bánatával, sikerével és kudarcával integráns részeim. Mind én vagyok. És NEM, mert már a tegnapi énem sem azonos azzal, aki ma vagyok. Mert változom, fejlődöm. Minden tapasztalat, jó vagy rossz, minden érzés, gondolat, cselekedet csiszol rajtam, módosít, árnyal, újragondolásra késztet. Valamit hozzám tesz. Egy újabb réteget, egy új felismerést, egy megerősödő személyiségvonást (tudom, drágám, egyre önfejűbb vagyok ), egy visszaszoruló érzést, egy rég látott tulajdonságot. Ma más vagyok, mint voltam és mégis ugyanaz.
Hogy látnak mások?
Rám néznek, valahogy látszom, megítélnek. Ha csupán a korom alapján, akkor lehetek vén (hülye) banya vagy szépen öregedő, fiatalos Banya néni. Megítélhetnek a viselkedésem alapján. Érett középkorúként ildomos-e még az autóban headbangelni vagy rock koncerten csápolni? Illik-e ötvenpluszosan egy kölyök spániel játékosságával hemperegni a friss hóban, a magam örömére? Apukám még 90 évesen is farmert hordott. Menő dolognak láttam. Eszembe se jutott, hogy ez gáz lehet. Más szerint meg az.
Néha nem is az én tényleges külsőm, viselkedésem a meghatározó, hanem a másik fejében lévő világ határozza meg, hogy hogy lát engem. Az megvan neked, hogy 16 évesen a 25 év fölötti már milyen öregnek tűnt? És az, hogy 95 évesen a 70 éves még egy szertelen nyikhaj? Előzetes vélemény, nézet kérdése, hogy egy 90 éves hordhat-e farmert vagy csajozhat-e. Kell-e mindig a szerepünknek, életkorunknak, elvárásoknak megfelelően viselkedni, gondolkodni vagy néha lehet lázadni, kicsit kilógni a sorból, szabadjára engedni a bennünk lakó rockert?
Te hogy látod magad? És hogy látnak mások? Úgy, ahogy te szeretnéd? És szeretnél olyan lenni, mint amilyennek látnak?
