Megengedtek nekem egy személyes sztorit? Történetem az emberi kapcsolatokról, a véletlenek különös összjátékáról és a szép pillanatokról szól.
Zsenge kisbanyaként, 14 évesen a nyári szünetben diákmunkásként dolgoztam egy fővárosi vállalatnál. A kollégák zömében rettenet öregek voltak, némelyik tán már 40 éves is volt! Ám volt egy – szintén diákmunkás – srác, aki csupán egy évvel volt idősebb, mint én. Tök jó fej volt, csomót dumáltunk, vicces volt, röhögtünk nagyokat – amúgy tinimódra. Hallgattunk mindenféle zenéket, kazettákat cserélgettünk. Igen, magnókazettákat, hiszen 1981-et írtunk. Még egyszer: 1981-et…
Azóta sem láttam őt, de múlt vasárnap – abszolút váratlan helyen és időben – felbukkant a srác. Gyenge 41 év elmúltával ott állt előttem egy ismeretlen ismerős, én pedig ráköszöntem, bemutatkoztam. Elvigyorodott, megölelt, és közölte, hogy „igen. tudom, nálam maradt egy kazettád”.
Eszelős volt az a pillanat! Úgy szökkentünk vissza 41 évet az időben, mintha soha nem lettünk volna felnőttek. Fantasztikus érzés volt, hogy megismert, emlékezett, örült. Bennem pedig feltört annak a nyárnak a zamata, a hangulata, újra láttam a színeit, tódultak a régi képek a fejemben, (naná, hogy rock!) zenék a fülemben. Sorjáztak az együtt töltött pillanatok, amelyek ma már csak emlékek. De milyen emlékek! Megmelengette a lelkem, hogy négy évtized (basszus, még kimondani is sok!) után is örömmel emlékezett rám, mint ahogy nekem is megdobogtatta a szívem a múlt váratlan ajándéka.
Akarsz szép emlék lenni?
Vannak olyan találkozásaink, amelyekről – ott és akkor – magunk sem tudjuk, hogy mennyire fontosak vagy jelentősek. Csak később derül ki. Néha sokkal később. Mondjuk 40 év múlva. Látszólag véletlenül találkozunk valakivel, akivel életutunk keresztezi egymást, vagy hosszabb-rövidebb ideig összeér, párhuzamosan halad, aztán elkanyarodik, visszakanyarodik. Sokaktól kapunk. Néha csak egy-egy olyan fontos mondatot, gondolatot, jelzőt, érzést, ami aztán végigkísér utunkon, amit kincsként őrzünk a szív legmélyén. Néha csak egy-egy pillanatot kapunk tőlük, ami időtlenné válva, legszebb emlékeink közé tartozik majd. Tudjátok, olyan emlékké, amire 102 évesen, az aggok házában boldog (és fogatlan) mosollyal idézünk fel magunkban.
De figyelem! Ezek az emlékek, pillanatok csak akkor működnek, ha a keletkezésekor átadjuk magunkat a helyzetnek, ha őszintén, szívből kapcsolódunk a másik emberhez. Az ad biztos alapot a 102 éves kori mosolynak, ha meg merjük élni a pillanatot, ha benne tudunk lenni szívvel, lélekkel, nyitott elmével.
Nekem ez a 41 évvel ezelőtti és most vasárnapi találkozás is rengeteget adott. Pazar érzés, ha jó időt jól töltesz valakivel. Csodás, ha az embernek örülnek. Felemelő, ha te magad vagy a szívet melengető, szép emlék. Legyél hát derűs jelen, hogy mosolygós emlék lehess!
