Maximalista vagyok – hallom gyakorta, hol büszkén beleállva a kihívásba, hol magyarázva a bizonyítványt. Én határozottan állítom, hogy a boldogtalansághoz vezető út perfekcionizmussal van kikövezve.
Legyen minden tökéletes. Lehet minden tökéletes?
Az állandó kiemelkedő minőségű munka, a kitűnő tanulóság, a magas igényszint helyes és követendő, de a mindenáron tökéletességre törekvés melegágya a folyamatos szorongásnak, az önbecsülés leamortizálásának, a rugalmatlanságnak, az állandó elégedetlenségnek, végső soron pedig egy rakás kényszeres manővernek és önsorsrontó folyamatnak.
Mi van, ha…?
Szerinted mi történik, ha nem 120%-ra teljesítünk valamit, hanem csak 90%-osan vagy – ótejóég! – félig-meddig? A tökéletesség szubjektív illúzió. A maximalizmusnak nem a minimalizmus az ellentéte. De nem is a fércmunkával vagy az összegányolttal áll szemben. Mi lenne, ha a tökéletességre törekvést felváltaná az Éppen Elég Jó igénye és belátása?
Ha valami Éppen Elég Jó, az nem azt jelenti, hogy beérem valami vacakkal, átlagossal. Nem vagyok igénytelen se, ha nem teljesítek a topon. Nem tűzöm zászlómra a jóvanazúgy megoldásokat, ha megengedem magamnak a gyengeséget. Mindez inkább csak annyit tesz, hogy kompromisszumra készen elfogadom önnön tökéletlenségemet, szembenézve a hibázás vagy a lazaság lehetőségével. Örömet a bronzérem is okozhat.
Elég jó
Úgy gondolom, meg kell tenni mindent a siker, a cél érdekében. De nem ráfeszülve, szorongva, nem beleölve több időt, energiát és idegsejtet, mint amennyit az adott dolog ér. Mi lenne, ha megengednél magadnak a kócosságot, egy csöppnyi lazaságot, ezzel együtt pedig a tavaszi szélre bíznád a tökéletesség iránti vágyadat? Nem vagy tökéletes, hiszen emberből vagy. Légy hát emberi és Éppen Elég Jó, mert hát valójában nagyon is jó vagy.
