Töredelmes vallomásom következik: felzabál engem a sárga irigység, amikor elémkerülnek lélekipari kollégáim színes-szagos, szívecskés, csillámporos (vagy csillámpónis?) képein található egymondatos bölcsességei, azok a frappáns és velőtrázó mondások, amire én gyárilag alkalmatlan vagyok.
Motiváció, inspiráció avagy a bölcsek köve
Alkalmatlannak bizonyulok ezen a területen, mert képtelen vagyok röviden odavágni a mondókámat. Nekem azt ki kell fejtenem. Nem tudom (mondjuk, nem is akarom) letagadni, hogy tanító az eredeti szakmám, ennek következtében néha kényszeresen túlmagyarázok, és itt-ott szájbarágósan didaktikus is tudok lenni. Azt szeretném, sőt az a kifejezett célom és megkövetelésem, hogy mindenki pontosan értse, amit én át szeretnék adni. Csomagolópapírostul, masnistul, vagy akár félkészen, majdnem nyersen, ha éppen az segíti a kristálytiszta dekódolást. Ráadásul elvárom magamtól, hogy mondanivalóm legyen szórakoztató. Meg tartalmas. Meg mély. Meg egyértelmű. Meg vicces. Meg árnyalt. Megszívlelendő. Pláne, beleférjen a zsebbe, és lehessen onnan előkapni holnap is.
Tehetségtelen vagyok rövid bölcsességek kitalálásában, már csak azért is, mert szerintem az élet sokkal bonyolultabb, mintsem hogy egyetlen aprócska mondással megoldható legyen. Összetett kérdésekre komplex válaszok dukálnak. Egy lapraszerelt bútornak sem csak annyi a használati utasítása, hogy szereld össze ügyesen.
De már csak azért sem jön össze nekem ez a frappáns rövidség, mert az ütős kis üzenetek általában sántítanak. Közhelyesek maszlagok, romanticizált szépelgések, álságos leegyszerűsítések ezek, pláne emberi működéstől kissé idegen elvárások. Karácsony környékén durván sokat kapunk belőlük mindenfelé. Mondjak elgondolkodtató példákat? Mondok.
