1700 évvel ezelőtt eldőlt (simán eldöntötték az I. niceai zsinaton), hogy a nőknek van lelkük. Ezt a tényt azóta, mi nők, alaposan ki is használjuk és úton-útfélen kérjük, könyörögjük, követeljük, esedezzük, kihisztizzük, hogy a pasik igenis vegyék komolyan, és foglalkozzanak mélyrehatóbban a lelkünkkel. Főleg azzal foglalkozzanak! Értsék lelkünk minden finoman csipkézett, sokszor ellentmondó rezdüléseit, tudjanak mit kezdeni a könnyeinkkel, az áradó érzelmeinkkel, a hisztijeinkkel, a romantikus női énünkkel. Lábjegyzet: a legszebb az egészben az, hogy olyat várunk el tőlük, amit mi magunk sem vagyunk képesek megtenni magunknak. De hát nem ettől lesz álompasi, az álompasi?
Adódik a kérdés, ki foglalkozik ezek után a férfilélekkel? Kell-e foglalkozni vele egyáltalán? Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben, igenis van nekik olyan. Nem is akármilyen a férfilélek. Csakhogy egyszerre nyomasztja őket a biológiai lélek-másság meg a társadalmi szerephez, a férfi képhez fűződő elvárások néha elviselhetetlenül nehéz sziklája. Természetanyánk a pasit máshogy huzalozta, mint minket, nőket. Például nagyobb térfogatú agy (okos, mi?!), nagyobb kamrák, nagyobb amygdala (érzelem- és félelemszabályozásban erősebb!), de kisebb beszédközpont (jéé, hát itt a magyarázat!), kisebb az emlékezésért felelős terület (nem kérd számon az évfordulókat!). Összességében a férfiak sűrűn összekapcsolt agyi területeinek sokfélesége, változékonysága kisebb, mint a nőké. Ebből adódóan az ő lélek-működésük egyszerűen eltér a miénktől. Nem jobb, nem rosszabb, szimplán: más. Éppen ezért botorság azt várni férfiembertől, hogy világosan tudja, pontosan értse, határozottan kezelje a női lélek összetett és (onnan nézve) követhetetlen kanyarjait.
Ezt az amúgy sem laza helyzetet tovább bonyolítja a férfiséghez, a Férfi fogalmához társított elváráshalmaz. Kit tekintünk férfinak? A pasi határozott, céltudatos, okos, pénzkereső családfő, vezető. A férfi mindig, minden körülmények között magabiztosan tudja, csinálja, vezérli, irányítja, megszereli, megszervezi, elintézi, felfúrja, racionálisan dönt, mindent (is) kézben tart. Egyszemélyben atombiztos alap, támasz, rendíthetetlen szikla. Testi-lelki létrát bátran nekitámasztható masszívum. Ugyanakkor gyengéd, odafigyelő, érzelmes, apró rezdülésekre adekvát választ adó… erős és magabiztos, gáláns és figyelmes lovag.
Gondoljátok, hogy a szegény férfiember nem szeretne néha esendő lenni? Néha nem szeretné jól kibőgni magát egy megértő válltömésen? Nem akarná néha azt mondani, hogy „ezt most nem bírom” vagy „lelökte az agyam az ékszíjat, hagyjatok békén pár napig”? De az fut a programjában, hogy nem mutathat gyengeséget, nem roggyanhat meg, még ideiglenesen sem csúszhat szét, nem bőghet üvöltve, nem áradhat kedvére, akkor sem, ha szétviszi a szívét/gyomrát az aktuális érzelem. Önszabályoz ezerrel, kétségbeesetten tartja féken mindenféle emócióit, késztetéseit és szükségleteit (igen, különösen a szexuális jellegűeket), próbál lavírozni az elvárások és saját működése béklyójában.
Szóval a férfinak sem könnyű. Onnan nézve bonyolultak vagyunk, és innen nézve ők a nehezen érthetőek. Pedig valójában csak sokkal egyenesebb útvonalakon gondolkodnak, és mi vagyunk hajlamosak ezt túlgondolni, vélhetően önmagunkból kiindulva. Talán, ha egy kicsit elfogadóbban, megengedőbben állnánk egymáshoz. Nő a férfihez, és férfi a nőhöz. Mi lenne, ha a nyitottságunkat és empátiánkat előszedve nem a női agy logikáját próbálnánk meg a pasiéra ráhúzni? Akkor megtörténhetne az, hogy egyetlen férfiember se csodálkozna el azon, hogy egyszerű ügyeket miért kell agyon bonyolítani, miért kell értelmetlennek látszó érzelemcunamival ellátni. Lépjünk túl egymás furcsaságainak méregetésén, és sokkal gyorsabban fogunk szót érteni a másikkal… még akkor is, ha a pasi beszédközpontja nem olyan fejlett mint a miénk. A szavakon túl vannak más eszközeink is, nem?! És istenem, milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák!
