Családunk fája

Ismerjük a szüleinket, a szerencsések sokat beszélgetnek a nagyszüleikkel, sőt találkoznak még a dédszülőkkel is. De ükanyánkat csak elvétve emlegetjük, a szépapánkról már a családi legendáriumban is ritkán valós a sztori, hacsak nem fűződik a nevéhez városalapítás, nagyvállalkozás, valami szokatlan kiugrás, amely másik vágányra terelte a család sorsát.

A családfára felkapaszkodva matekozzunk kicsit: mindig van két szülő, négy nagyszülő, 8 dédszülő, 16 ükszülő, 32 szépszülő, 64 ószülő, és 128 olyan ős, akinek nincs is pontos megnevezése, csak annyi, hogy az elődünk. Mondjuk, köbüki? 😊 Hetedíziglen 256 felmenőnk van, és időben itt már az 1700-as években járunk. Ez már a felvilágosodás, a Rákóczi szabadságharc, a jakobinusok, a sokadik Lajosok kora. Hétgenerációs sejtjeink mélyén hordozzuk az 1848-49-es évek hősiességét és mártíromságát, és innen indulhatunk visszafelé: kiegyezés, boldog békeidők, két világháború, egy hidegháború, forradalmak, fasizmus, holokauszt, kommunizmus, szocializmus, kivándorlások, béketábor, rendszerváltás. Minden pillanat a könyvekből életre kelthető, mert tudjuk, volt egy ősünk, aki átélte a kor történelmi és személyes traumáját, sérelmét… emlékét.

Nagyon durva így ránézni a személyes történetünkre, nem? Megnyitja saját történelemkönyvünk lapjait, megírja fejezeteit, sőt akár illusztrációkkal is ellát. Múlt, jelen és jövő áll össze egyetlen pontban, ami ÉN vagyok.

Azt mondják, jobban hasonlítunk valamelyik nagyszülőnkre, mint apánkra vagy anyánkra. A lenyomat szemmel látható, három generáción belül biztosan. De milyen izgalmas belenézni, hogy mennyi ősünk genetikai örökségét hordozzuk a sejtjeinkben. Ki tudja melyikőjüktől kaptuk a szemünk színét vagy bármely szupererőnket. Melyik ősanyánk lehetett olyan temperamentumú, mint mi? Kézügyességünk honnan jön? De nem csak személyes tulajdonság, tehetség és képesség, hanem számos érzelem is átívelhet a generációkon, örökölhető a felmenőinktől.
Mit mond a tudomány? A leszármazók érzelmeit, sorsát befolyásolhatják az epigenetikusan* kódolt, nem tudatos emlékek. A hangsúly a befolyásolhatóságon van: a lehet-en és nem a biztos-on. Egy háborús poklot megjárt nagypapa vagy egy erőszakot átélt dédmama zsigerekig ható félelme, szorongása és szenvedése lenyomatot hagyhat génjeik működésében, sőt ezt a változást tovább tudják örökíteni. Persze sok egyéb tényezőn is múlik, hogy ez a mintázat tényleg megjelenik-e a gyermek és az unoka szintjén, annak viselkedésében vagy érzelmi világában.

„Az epigenetikai hatások nyomán megvalósuló változások egy része a sejtről utódsejtjeire átadódó módosulásokat is jelenthet.” (Falus András) 

A családfámat elemezve engem leginkább az érdekel, hogy szépanyáim hogyan nevelték és hogyan szerették a gyerekeiket, ükapáim mivel keresték a kenyerüket, és vajon hivatás volt-e ez vagy súlyos kötelesség? Értéket és hagyományt is keresek. Tulajdonságokat, amiknek dátuma és valós története is lehet. Kíváncsi vagyok, hogy őseim között volt-e lázadó, renitens alkat, és vajon a nők boldogok voltak-e? Aztán itt van az a kérdés, aminek húsbavágó jelene is van. Mi lesz a lenyomata az én genetikai készletemnek? Milyen jellemzőket, lehetőségeket és gátakat kódolok közvetlen és kései utódaim számára… olyat, amit majd valaki egyszer megfejt, megszakít és kemény munkával kikódol.

*epigenetika: olyan környezeti hatások (pl. anyai hatás, táplálék, mozgás, gyógyszerek, mérgek, lelki hatások, fény, stb.) összessége, amelyek a DNS nukleotidsorrendjét nem változtatják, viszont egyéb, a génműködésre ható változásokat idéznek elő. Az epigenetikai hatások nyomán megvalósuló változások egy része a sejtről utódsejtjeire átadódó módosulásokat is jelenthet. (Falus András: Epigenetika, a biológiai működés szoftvere)