Kudarcaink sikere

Az öreg Churchill* nagyon tudott valamit. Sir Winston klasszikus államférfi és polihisztor volt: harcolt katonaként, katonatiszt lett, volt haditudósító, többször töltött be miniszteri pozíciót, sőt kétszer is volt Anglia miniszterelnöke. Zseniális szónok, óriási stratéga, termékeny és tehetséges festő, író, történész volt. Közben rajongója és nagy fogyasztója volt a prémium minőségű whiskyknek, és sosem hiányzott a kezéből a szivar, mögüle a kékes füstfelleg. Mindezek mellett (vagy mindezek ellenére) a depresszió olyan gyakori vendége volt, olyan személyesen hűséges barátságot ápolt vele, hogy egyszerűen csak „fekete kutyaként” emlegette.

Szóval, Sir Winston valamit nagyon tudott sikerről és kudarcról. Boldogan beszélgetnék is vele arról, vajon hogyan élte meg saját mélységeit és magasságait, miközben a Fekete Kutya ott hevert a lábainál…

A siker kudarcból kudarcba halad anélkül, hogy közben elveszítené a lelkesedést. 

Sir Winston Churchill

Szeretném hinni, hogy a siker valami lineáris, egyenesen felfelé ívelő dolog. Hollywoodi sztori. Tesszük a dolgunkat, belepakoljuk az energiát, és fokozatosan haladunk előre, egyenesen a célok irányába azért, hogy beváltsuk a zsetonokat. Egyre magasabbra jutunk, egyre gyorsabban, egyre feljebb. Ja, nem. A garantált és áhított siker rendre kisiklik a kezeink közül, mint egy játékos kobold.  

A legtöbb út egyáltalán nem egyenes felfelé. Pedig a megtorpanások rendre kedvünket szegik, a kudarcot egyenesen gyűlöljük. Brrrr, az olyan izé… lehúzó, reményt veszt(eget)ő, negatív, törést okozó, utálatos, nyálkás. Nagyon pfúj. Pedig lehet, hogy csak másként kéne ránéznünk. Újracímkézni. Mondjuk úgy, ahogyan Edison, aki 11.420 (tizenegyezer-négyszázhúsz) alkalommal próbálkozott, mielőtt fényre lobbant volna az izzója. Félúton a villanyfény felé, egyszer egy fiatal újságíró ezt kérdezte tőle: „Mondja, miként viseli, hogy izzószálas kísérletében ötezerszer vallott már kudarcot? Nem akarja feladni?” Edison azt válaszolta: „Fiatalember, maga nem érti az életet. Én nem vallottam ötezerszer kudarcot, én találtam ötezer olyan módot, ami nem működik!”** 

Na erre, te mit mondasz? Mi lenne, ha nem kudarcként tekintenél arra, ami aktuálisan nem sikerül? Mi a bánatos varangy történne, ha nem a sikertelen próbálkozásaidat (és ezek érzelmi lenyomatát) dédelgetnéd, locsolgatnád, tutujgatnád, miközben nagyon markánsan sajnálgatod magadat? Mi lenne, ha simán továbblépnél, nem foglalkoznál vele, hanem nekilátnál máris az ötezeregyedik kísérletnek? Tennéd tovább a dolgodat. 

Persze, hallom, amit mondasz. Mi legyen a lelkesedéssel? Vagy annak hiányával a tízezredik kísérlet felé vezető úton? Diktálom a kulcsszavakat: Elkötelezettség. Tűz. Hit önmagadban. Szenvedély. Égő vágy. Önbizalom. Vannak neked ilyenek? Legyenek. Minden karácsonyi sütireceptben is legyenek. Talán érdemes lenni máris beletúrni a lelki szekrényed mélyébe, és megtalálni ezeket. Lehet, hogy kissé naftalinszagúak, de tuti, hogy alighasználtak, nemiskopottak. Az életet le lehet élni lagymatagon, flegmázva, takaréklángon, egy helyben topogva, de sikert elérni csak akkor lehet, ha a pszichés kandallódat megpakolod és felfűtöd. Csapkodjanak azok a lángok, izzon a parázs, lobogjon a tűz odabenn! Csak akkor haladsz előre és felfelé. A tűz és a lelkesedés az, ami továbbvisz és felemel. Kudarcról kudarcra haladva, ha éppen úgy alakul. Hát nem pont most van itt az ideje, hogy beletúrj a kacatok közé, és megkeresd a saját szenvedély(esség)edet? Mikor lesz erre jobb alkalmad?

* és a felesége, Clementine Hozier is nagyon tudott valamit. A legenda szerint a Churchill házaspárt megszólította egy utcaseprő, miközben az az utcán sétáltak. Clementine váltott néhány mondatot a férfival, majd miközben a miniszterelnöki pár továbbsétált, elmesélte a férjének, hogy az utcaseprő valaha udvarolt neki. „Milyen jól tetted, hogy nem mentél hozzá, drágám, most egy utcaseprő felesége lennél.” – jegyezte meg Sir Winston. „Nem, drágám – válaszolt Clementine – ha hozzámentem volna, most ő lenne a miniszterelnök.”