Légy pozitív! Hm? Vonzd be a jót! Uhh. Csak optimistán! Hah. Eszedbe se jusson semmi negatív dolog! Brrr. Minden okkal történik. Jaja. Ilyen és ehhez hasonló tanácsok napi szinten bukkannak fel fészbukos hírfolyamokban, önfejlesztő bármikben, motivációs guruk fejében és előadásaiban. Elmondjam, hogy én miért kapok ezektől sikítófrászt? Mert szerintem az élet szemmel láthatóan is ilyen: hegyeken és völgyeken, hepéken és hupákon, napsütéses és árnyékos szakaszokon gurulunk, robogunk, gázolunk át. A pakliban a csúcsélmények mellett ott lapulnak a felejtésre ítélt érzelmi záporok (tornádók, sőt cunamik!), jó szomszédságban a mindennapok kissé unalmas egyhangúságával.
Skálák és nullák
A hegy, a hupa, a napsütés és a csúcsratörés rendben van (nagyon is!), mert olyan kell-még-ebből fíling árad belőle. Ezek rendben vannak. De vajon nincs-e ugyanolyan létjogosultsága annak, hogy néha vacakul legyünk, hogy rossz kedvünk legyen, hogy elszúrjunk valamit? Hát dehogynem! Hogy a viharba’ tudnánk értékelni a jót (vagy egyenesen a sz@rt), ha nem lenne hozzá viszonyítási alapunk? Amint van egy koordinátarendszerünk, origóval és negatív tartományokkal, azonnal ott lesz benne a kulcs, a „mihezképest” kiindulási pont. Itt már el lehet helyezni az észlelést, a történést, az érzést, a gondolatot. Ennek birtokában már lehet valósan értékelni. A pozitív nem értékelhető, egyáltalán nem áll meg a lábán a negatív nélkül.
Mutass nekem egy embert, aki egy hideg, ködös-nyirkos novemberi estén, halálfáradtan, kizsigerelten, mondjuk szakítás utáni állapotban vagy hasfájósan nehéz női napon, hónap végi (amúgy is minimálbéres) pénztárcával is képes (sőt készséges) keresni a pozitív áramlást a napjában, amihez feltétel nélkül megjelenik a képén az üdvözült mosoly is. Áááá. Ilyenkor csak haza kell jutni gyorsan, és igenis ér összetörten lerogyni, csendesen sírdogálni, vagy szentségelve magasabb alkoholtartalmú italokat szürcsölgetni. Na, ez is teljesen rendben van! Jelen kell lenni, észlelni kell, meg kell élni azt, ha a csúcson vagy és árad a flow ezerrel, sőt azt is, ha a bányászbéka alatt kettővel vagy érzelmileg. Mindkettő rendben van. Nagyon rendben van.
Lefelé vagy fölfelé?
Persze (hallom, amit mondasz), dagonyázni a mocsárban csak ideig-óráig érdemes, és résen kell ám lenni, mert könnyen bele lehet szorulni az önsajnálatba, a depresszív, rossz gondolatok mókuskerekébe, a negatív spirálokba. (Mellékszálat hozok ide: Tök érdekes, hogy a lefelé vezető csigavonalakról sokkal gyakrabban hallani, mint a felfele vivő, mennyország kapuit ostromló, csúcsélményekhez vezető spirálokról. Hm. Vissza a főmenübe…) A jót, a finomat, a feldobót, az inspirálót, az átölelőt mindig könnyebb át- és megélni, mert abba bele lehet feledkezni. Bele is kell. Addig kell fenékig kiélvezni az örömteli, boldog percet, amíg tart. Mert elmúlik. A jó is elmúlik, meg a rossz is. Az egyik segít feltölteni az erőforrásokat, a másik talán újratervezésre motivál. Arányok, fókusz, címkézéstől mentes jelenlét – vannak ebben a kérdéskörben további komolyabb hívószavak, amik felvetnek majd további kérdéseket. Benned is?
